Az emlék kívülálló őrének viadala

Ha valaki most ismerkedne a tiniknek forgatott disztópiákkal, azaz a Minden Szar Volt, De A Nagy Világégés/Kataklizma Után Megjavítottuk Egy Fasiszta Államrendszerrel típusú filmekkel, azoknak logikus volna azt mondani, hogy nézzék meg a forrást, az eredeti tinirémképet, és onnan haladjanak végig az úton, ha jót akarnak. 

Óriási hiba lenne.

A The Giver című, 1993-as regény ugyanis lehet, hogy papíron nagyon is megállja a helyét (van folytatása is, jóhogy), de filmben az egyik legszörnyűbb élmény, amit el tudok képzelni, pedig átrágtam magam az Adam Sandler-életműn is. A magyarul Emlékek őre címen a mozikba kerülő film ugyanis semmivel sem jobb, mint az Éhezők viadala vagy a Kívülálló, sőt, mivel ezek a filmek hamarabb elkészültek, onnan és annyit loptak belőlük a készítők, amennyit nem szégyelltek - így az eredeti regény témafelvetései, azok, amik 1993-tól az amerikai nyolcadik osztályos diákok egyik kedvenc olvasmányává tették, szépen megkapták a hollywoodi mázt és giccsfényt, hogy aztán a néző úgy jöjjön ki a moziból utána, hogy soha a büdös életbe’ eszébe ne jusson elolvasni az adaptáció eredetijét.

 

Ennyit ér

IMDb: 7/10

Metacritic: 47/100

Rotten: 30%

Index: 2/10

Az emlékek őrében a társadalom a Nagyon Rossz Dolog után úgy alakult, hogy elkerülendő az esetleges konfliktusokat, mindenki tök egyenlő és egyforma, mindenkinek megvan a maga dolga, és elégedett vele, nincs karrier, feljebb lépés, nem lehet megfúrni a kollégát vagy elszereti a szomszéd nejét, mert nincs vágy és nincs szeretet, meg semmiféle érzelem sem, csak leszedált nyugdíjastempó és fekete-fehér világ, mert ebben a filmben nincsenek színek, hiszen azok is a különbözőséget sugallnák, ami pedig rossz. A gyerekek továbbra is természetes módon születnek, de az arra kijelölt szülőgépnek használt anyáktól, akiknek az a dolga, hogy szüljenek, folyamatasosan és egyre csak, mások felnevelik a gyereket, megint mások takarítanak, és így tovább.  

Fotó: David Bloomer

Pompás kis világ ez is, pont olyan, mint amilyet az összes mai disztópiában látunk, és a konfliktus is pont ugyanarról a tőrő fakad: a békés kasztrendszerben mindenki tudja a dolgát, de egyvalaki lázadozni kezd, mert ő KÜLÖNLEGES, aztán kitör a balhé. Ebben a filmben a különleges gyerek az, akit nem sorolnak be egy nagy melóscsoportba sem, mert ő lesz az Emlékek őre, az a szerencsétlen, aki a bagázs kollektív lelkiismerete lesz, és az előző őrtől veszi át a cuccot, érintéses adatátvitellel, aminek köszönhetően az emberiség MINDEN emléke rászakad, a barlangrajzoktól kezdve a Sátánka című film tartalmáig, és ez akkora nettó szopás, hogy mindenki belebolondulna, mert 

ki akarna emlékezni részletesen Bunyós Pista dalszövegekre vagy Szájer József-sajtótájékoztatókra?

Jonasnak azonban nincs más választása, neki emlékeznie kell a társadalom helyett, és szembenéznie azzal a sok mocsoksággal is, amiket az emberek egymás ellen elkövettek tömeghalál, gyilkosság, U2 a IPhone-okon, Windows Milennium Edition, WAP, Norbi Update, komolyan mondom, egy ilyen adagot kapnék, felvágnám az ereimet. Jonast ennél keményebb fából faragták, ráadásul neki nem kell szednie a népnek kiírt kötelező drogot, amitől mindenki fekete-fehérben lát, és olyan üdvözült mosollyal az arcán lépked a tökéletesen egyforma háza között húzódó tökegyforma ösvényeken, mint akivel most szívatták el a teljes tijuanai fűkészletet. A reggeli injekció nélkül Jonas színesben kezd el látni és becsajozik, aztán meg egyre több olyan dolgot művel, ami az idillt fenyegeti, és jön a katarzis, ami egy bazinagy cliffhanger a második részhez, ami viszont a büdös életbe’ nem készül majd el, mert a film ótvaros nagy bukás volt.

Fotó: David Bloomer

A színészek a nekik kiosztott szerepekkel nem nagyon tudnak mit kezdeni, Jeff Bridges, az idősödő emlékőr az egyetlen, akit mintha a fizetésen kívül valami más is érdekelt volna a melóban - neki rögeszméje volt ez a film, és nagyon régóta szerette volna leforgatni, ráadásul az apjával az öregember szerepében, de Lloyd Bridges sajnos 1998-ban meghalt, így a tervet félre kellett tennie. Meryl Streep, Katie Holmes vagy Alex Skarsgaard viszont olyan arccal játszotta végig a 97 perces filmet, mint akivel valami nagy keserűt etettek meg minden felvétel előtt, bár az üres tekintet ebben a filmben pont jól jött a sztorihoz. A gyerekeket alakító huszonéveseket (pl. Brenton Thwaites vagy Odeya Rush) nem lehet színésznek nevezni, mosolygós, szép babáknak sokkal inkább. 

A film unalmas, rossz, a múltat bemutató flashbackek pedig hiába néznek ki igénytelen YouTube-videóknak, így is sokkal érdekesebbek, mint a köréjük rajzolt másfél órás szenvelgés. Akkor se nézzék meg, ha nem adnak mást a moziban.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!