Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMOlyan gyorsan felnőnek
További Cinematrix cikkek
- Matt Damon és Zendaya is ott lesz Christopher Nolan Odüsszeiájában
- Adrien Brody étkezési zavarokkal és PTSD-vel küzdött az egyik legismertebb szerepe után
- Johnny Depp lánya sem menti meg a sírból visszarángatott vámpírfilmet
- James Gunn a véres és kimerült Supermanhez hasonlította Amerikát
- Ennyire személyes hangvételű film még sosem készült a legendás intézményről
A Sráckor című film lenyűgöző bravúrral készült: Richard Linklater tizenkét éven át forgatta ugyanazokkal a színészekkel, így a gyerekek a néző szeme előtt cseperednek fel, a felnőttek pedig a közel háromórás mű végére beszereznek pár ősz hajszálat. Ez azonban mindenekelőtt munkaszervezési truváj; én néha azt sem tudom elérni, hogy a rovatomban minden újságíróm leadja határidőre a következő heti terveket, ehhez képest egy 630 hetes vállalkozás szinte beláthatatlan, az pedig, hogy sikerült is végigvinni, hihetetlen.
A film mégis ettől a logisztikai csodától lesz jó, vagy legalábbis eleve nyerő helyzetből indul: a mozitörténelemben ugyanis nem nagyon van olyan alkotás, ahol látjuk felnőni a szereplőket, és nem csak a szó átvitt értelmében. Egyedülálló élmény ez, ami már korhű (illetve inkább korabeli) díszleteivel és zenéivel (iPod, korai Britney Spears) is beszippant, és bár hosszú a film, én egyáltalán nem bántam – sőt a végén leginkább amiatt maradt hiányérzetem, hogy nem látok egy tizenharmadik, tizennegyedik évet is.
A történet a koncepcióhoz illőn banális, illetve nincs: a hatéves Masont és bosszantó nővérét elvált édesanyjuk neveli egyedül, mert a link fater (állítólag) valahol Alaszkában merül el az útkeresésben. Aztán egyszer csak az apa hazatér, és... és most jönne az egy cukormázas romkomban, hogy egy csapásra megváltozik az életük, de itt nem az történik. Hanem az élet megy tovább a maga lassúnak tűnő kerékvágásában, miközben repülnek az évek, szerelmek és pótapák jönnek-mennek, hülye csajok, még hülyébb felnőttek, aztán az ember egyszer csak nagykorú, koleszba költözik, és bőgő édesanyját vigasztalja, aki úgy érzi, neki már a temetésén kívül semmit nem tartogat sors.
Sztori tehát igazából nincs, rendes dramaturgia sem nagyon, de ez is érthető: tizenkét évnyi életet csak úgy lehet összefoglalni, ha kiemelünk belőle pillanatokat. Az életnek pedig nincs olyan íve, mint egy forgatókönyvnek; olykor drámai dolgok történnek, néha izgalmas új emberek bukkannak fel, máskor inkább unalmas az egész. A szkript – szintén Linklater műve – többnyire jól választja meg ezeket az életképeket, és még egy-két közhelyes hülyeség is belefér (hiszen kamaszkorban az ember rengeteg közhelyes hülyeséget mond).
Ami nem fér bele, és amit nem lehet a „de hát pont ilyen az élet” érvvel menteni, az néhány hamis pillanat. Linklater egyik legismertebb műve a Mielőtt-trilógia, ami előtt illik hasra esni, de nekem a kétszemélyes alapfelállástól elszakadó harmadik rész sokkal kevésbé tetszett, mint az előzmények. A Mielőtt éjfélt üt az óra nagy tanulsága az volt, hogy Linklater nem mozgat biztos kézzel egyszerre sok szereplőt, és néhol a párbeszédek is mesterkéltté váltak azáltal, hogy voltak olyan karakterek, akiknek egyetlen dolguk valamilyen Nagy Mondanivaló kinyilatkoztatása volt. Ugyanezt érezni itt-ott a Sráckoron is, nehéz például megemészteni a spanyolajkú munkást, akinek az anyuka azt mondja, hogy „tudja, maga okos ember, miért nem tanul tovább?”, majd a film végén öltönyben, tanultan feltűnik, és kiderül, hogy számára az az iksz éve odavetett félmondat sorsfordító volt. Aha, persze.
A tapasztalt színészek viszont lubickolnak még a gyengébb jelenetekben is. Patricia Arquette játéka úgy tartja össze a filmet, ahogy az általa alakított anya a csonka családját, Ethan Hawke pedig már régi ismerős a Linklater-filmkeben, és nagy rutinnal hozza a szerethető életművészt. A Mason nővérét játszó Lorelei Linklater (a rendező lánya) grimaszain viszont az jön át, hogy valahol a hatodik-hetedik év környékén megunta a forgatást, a Masont megformáló Ellar Coltrane játéka pedig túlságosan visszafogott, még azzal együtt is, hogy befelé forduló karaktert játszik (a „mi járhat most Mason fejében?” egyébként a film visszatérő kérdése, és kevésszer kapunk rá választ).
Sráckor
- Port.hu: 9,4 csillag
- IMDb: 8,8 pont
- Rotten Tomatoes: 99%
- Metacritic 100%
- Index-ítélet: 7/10
Mégis, a kisebb botlásokkal együtt is, a Mielőtt-filmeknél felszínesebb drámával együtt is a Sráckor egy nagyon aranyos film, amit vétek kihagyni. És bár engem kísértett a kellemetlen gondolat, hogy a néző főként egy logisztikai bravúrt élvez, azért a kurta-furcsa befejezés után sokáig foglalkoztatott a rengeteg nyitott kérdés. Mi lett a pótapák sorsa? Találkozik-e még Mason az első szerelmével? Mihez kezd az édesanyja most, hogy kirepültek a gyerekek?
Persze ezekre még választ kaphatunk; a rekord arra való, hogy megdöntsék, a 12 évből lehet még több, és a Mielőtt-filmeken láthattuk, hogy Linklater nehezen engedi el a szereplőit. Simán benne van a karrierjében még egy Férfikor, sőt akár egy Aggkor című film. Úgy nagyon nem fognak szólni semmiről, csak az életről. De az pont elég.
Rovataink a Facebookon