Strici, kliens egyformán kegyetlen

Idén két olyan magyar dokumentumfilmről is írhattunk, amelyek nemcsak jók voltak, hanem nagyon fontosak is. Az egyik Hajdú Eszter Ítélet Magyarországon című filmje volt, ami a romagyilkosságok 167 napig tartó tárgyalássorozatát dolgozta fel. A másik a Menjek/maradjak dokumentumsorozat londoni magyarokról szóló része. A Viktória – A zürichi expressz bár játékfilm, mégis illik ebbe a sorba. Egyrészt ezt a film is jó, másrészt olyan témáról beszél, amiről kevés szó esik itthon, pedig egyre többeket érint. Azokról a roma és nem roma nőkről, akik vagy szabad akaratukból vagy kényszer hatására prostituáltként dolgoznak Nyugat-Európában.

Ha nagyon szemét akarok lenni, akkor azt mondom, hogy nem véletlen, hogy a film készítői egy büdös vasat nem kaptak erre a projektre a Magyar Nemzeti Filmalaptól. Úgy látszik, hogy ők nem akarnak olyan filmeket látni, amik arról szólnak, hogy az ország egyes részein akkora a szegénység, hogy egyre több nőnek ez lehet az egyetlen kiút. Vagy, hogy vannak olyan nők, akiket képtelenek megvédeni a magyar hatóságok, és ezért erőszakkal vagy zsarolással erre lehet kényszeríteni őket.

Így aztán a Viktória – A zürichi expressz teljes egészében svájci pénzből készült, 1,3 millió frankkal támogatták a filmet, melynek rendezője, Men Lareida svájci, egyik forgatókönyvírója, Maros Anna és a szereplők nagy része viszont magyar. És ami ennél is fontosabb, magyarok azok a nők is, akiknek a történeteiből a film íródott. (A film készítésének hátteréről ebben a cikkben írtunk hosszabban.) Több tucat Svájcban dolgozó nő, akik megosztották a forgatókönyvírókkal a sorsukat.

Ez a sors pedig kegyetlen. Pedig a főszereplőt, Viktóriát (Farkas Franciska) nem kényszeríti senki erre a munkára, nem rabolták el, nem verték félig agyon. Őt csak a mélyszegénység, a kilátástalanság, a jövőtlenség vitte Svájcba, hogy vállaljon valami olyasmit, amiről fogalma sincs. Persze, hogy nagyot koppan, amikor kiderül, hogy ez a munka távolról sem olyan, mint ahogy a néha hazalátogató ismerősei mesélték. A stricije (Nagy Zsolt) elszedi a megkeresett pénz nagy részét, és ami ennél is rosszabb, maga is teljesen kiszolgáltatott. A rendszer, amit egyébként teljes egészében magyarok működtetnek, úgy épül fel, hogy mindenki fizet valakinek, és mindenki retteg valakitől.

Azt, hogy a prostituáltaknak dolgozniuk kell betegen, terhesen, esőben, hogy ha nem adnak le elég pénzt, akkor 10-12 óra után is visszazavarják őket az utcára, eddig is tudtuk. Amiben a Viktória újat tud mutatni, az a kliensek ábrázolása. Pontosabban az, hogy ezek a férfiak teljesen átlagosak, van közöttük egyetemista, vendégmunkás, értelmiségi, a társadalom minden rétege. És hogy olyan magától értetődő kegyetlenséggel bánnak ezekkel a nőkkel, ahogy a stricijeik teszik.

A Viktória nem hibátlan film, látszik rajta, hogy kevés pénzből készült. De az is látszik, hogy akik csinálták, képben vannak, hogy nem csak a tévéből meg pár újságcikkből ismerik a helyzetet. Ezért működik a párbeszédek többsége, na meg, mert jó színészek játszanak a filmben. Pedig nem is mindenki színész, a főszereplő, Farkas Franciska például dolgozott jelnyelvi tolmácsként és modellként is, igaz, színészi tapasztalata is van. Pölöskey Erika, aki a strici barátnőjét játssza, viszont soha nem szerepelt semmiben, mégis teljesen meggyőző alakítást nyújt. Nem lógnak ki a sorból, nem érezzük azt, amikor tapasztalt színészekkel, Nagy Zsolttal vagy Stefanovics Angélával vannak közös jeleneteik, hogy ordít a különbség.

Nem kellemes látni a képet, amit ez a film fest rólunk. Mégis minél több embernek, minél több fiatal, rossz körülmények között élő nőnek látnia kéne. Mivel aki szegény, az általában nem jár moziba, a készítők azt szeretnék, ha ingyenes vetítéseken, prevenciós jelleggel, minél több helyen játszanák a filmet. Jó lenne, ha tényleg így lenne.