Filmek, amiket csak mi szeretünk

Az utolsó csillagharcos (1984)

Az utolsó csillagharcos igazi nyolcvanas évekbeli tinifilm. Bár nem volt teljesen sikertelen, nem lett olyan kultusza, mint a Flash Gordonnak vagy a Vissza a jövőbe-filmeknek. Ma már a kutya sem emlékszik rá, pedig ez volt az egyik első film, amelyben digitális technikát használtak. A történet szerint Alex Rogan anyjával egy lakókocsiban lakik, jobb híján Az utolsó csillagharcos című játékot játssza egész nap. Egy szép napon aztán eléri a legmagasabb pontszámot, amit a játékban kapni lehet, mire egy furcsa ember, Centauri magával viszi őt. A Rylos bolygón, ahová mentek pilótákat képeznek egy csillagközi háborúra a gonosz  Xur ellen. Xur emberei felrobbantják az indítópályákat, csak Alex menekül meg, így most már tényleg ő az utolsó csillagharcos.

Fotó: outnow.ch

Azért nem mindenki felfelejtette el teljesen a gyerekkorát és Az utolsó csillagharcost. "Ez a filmet imádtam, és ezzel nagyjából egyedül is vagyok az ismertségi körömben. Pedig szerintem a mai napig sokszor újranézhető, szépen összerakott ifjúsági sci-fi, csak hát az E.T., a Flash Gordon, a Star Wars és a Vissza a jövőbe minden képkockáján visszaköszönt, és ezek mellett már a 80-as években is B-kategóriás gagyinak tűnt. Nekem viszont kártyanaptáram is volt belőle, és 13 évesen tényleg arról álmodoztam, hogy ha megdöntöm a rekordot az Asteroidsban, akkor a Csillagközi Szövetség értem is eljön egy repülő sportkocsival, hogy majd Csillagvadászként védjem a galaxis határait a zsarnok Xurtól és a gonosz Ko-Dan armadától."

Mindemellett azt sem szabad elfeledni, hogy a film, hogy finoman fogalmazzunk, termékenyítőleg hatott egy magyar íróra is, aki remek scifi-regényt lopott, szintetizált, értelmezett újra belőle. 1988-ban jelent meg T. J. Chippendale könyve, a KEEC – A nagy világ-regatta; az álnév, ma már tudjuk, Bencsik Andrást rejtette; igen, azt a Bencsik Andrást. A történet pedig, nem hiszik el, mi volt: egy gonosz armada megtámadta a földet, és videójátékon edződött gyerekekből álló sereg veszi fel vele a küzdelmet.

Waterworld - Vízivilág (1995) / A jövő hírnöke (1997)

Ez az a két film, amelyek hazavágták Kevin Costner karrierjét, örökre kiírva őt az A listás sztárok közül. Mindkettő hatalmas pénzügyi veszteség volt, A jövő hírnöke például 80 millióból készült, amiből Amerikában csak 17 milliót tudott visszahozni. Az Indexben többen is úgy gondolják, hogy ez iszonyú igazságtalan volt. "A Vízivilág és A jövő hírnöke a Kevin Costner életmű két, abszolút igazságtalanul ütött darabja. Van egy olyan érzésem, hogy a magyarok legendás halutálata és a postások iránt érzett természetes ellenszenv vezetett odáig, hogy ezt a két filmet valamire való filmrajongó csak a szája sarkában megbújó gúnyos mosollyal képes emlegetni.

Pedig a posztapokaliptikus műfaj két gyöngyszeme mindkettő: a Vízivilág gondosan kidolgozott, a legapróbb részletekig is stimmel benne minden, még Costner lábán az úszóhártyák is. Ez volt az első olyan film, aminek gyártási költsége a 200 millió dollárt is megközelítette (1995-ben!!!), de ennek megfelelően grandiózus volt, a sztori pedig ezzel a vizes Mad Max szállal nekem kurvára bejött.

A jövő hírnöke posztapokalipszise a muszáj Herkules főhőssel, (aki az első félórában sok minden, csak hős nem) és a ma technokrata társadalmának összeomlása után kirajzolódó, klasszikus kolonizációs időkre hajazó jövőképével olyan sci-fi, amivel nálam nem lehet tévedni - minden ilyen témájú regényt elolvasok, amit csak be tudok szerezni (például A jövő hírnöke könyvváltozatát is). És Costner ebben is nagyszerű, pont azt a megnyugtató figurát hozza, akiért nagyon lehet szeretni".

"Sosem értettem a Waterworld-ellenességet, meg hogy Dennis Hopper miért kapott Arany Málnát ezért a szerepért, amikor ő a Mad Max-klón filmek legcoolabb posztapokaliptikus főgonosza. A Waterworld ráadásul úgy folytatta a világvége utáni filmek hagyományát, hogy a lerágott csont "bandukolunk az egykori civilizáció helyét felváltó rozsdasivatagban, ahol egy korty víz és egy kanál benzin többet ér, mint az emberélet"-klisét egy látványos vízvilágra cserélték. Kevin Costner pedig legalább olyan tökös a bőrcuccokban feszítő, marcona és magányos hős szerepében, mint Mel Gibson volt".

Tágra zárt szemek (1999)

Stanley Kubrick utolsó filmje sok kritikus szerint egyben a legpocsékabb is lett. A két és fél órás opuszt egy óriási blöffnek tartották, ami látszólag valami nagyot mond, valójában pedig tök üres. Az amerikai nézőket teljesen hidegen hagyta a film, annak ellenére, hogy a főszereplők, Tom Cruise és Nicole Kidman ekkor Amerika leghíresebb és legnépszerűbb sztárpárja voltak. A Tágra zárt szemek csak 55 millió dollárt hozott Amerikában, a totális bukástól az mentette meg, hogy a világ többi részén több mint 100 millió dollárért vettek rá jegyet.

Ha mostanában szóba kerül, a legtöbben azt emelik ki, hogy mennyire hosszú, unalmas és fárasztó volt. Fontos díjra még csak nem is jelölték, pedig ez lett volna az utolsó alkalom, hogy a mindenki által zseninek tartott rendezőt elismerjék. A Cruise-Kidman házaspár éveket áldozott erre a munkára, egyesek szerint emiatt ment tönkre a kapcsolatuk, mások szerint viszont ez a film csak dokumentálja a megromlott viszonyt.

Szerencsére azért akad egy kis, de elszánt csoport, amely szinte kultuszfilmnek tartja a Tágra zárt szemeket. "Soha nem értettem, hogy miért utálják annyian ezt a filmet. Szerintem kevés jobb film készült egy rohadó kapcsolatról, arról a kétségbeejtő helyzetről, amikor senki nem tett semmi rosszat a másik ellen, amikor minden körülmény adott a boldogsághoz, de az a két ember, akik valamikor szerelmesek voltak, már nem szeretik, vagy nem úgy szeretik egymást. A film nyitó- és zárójelenete is zseniális, a karácsonyi ajándékvásáron üveges szemmel bolyongó házaspárral. A Tágra zárt szemeknek ráadásul olyan erős atmoszférája van, ami az első percben beszippant és nem ereszt. Minden évben újranézem".

Fűre tépni szabad (2001)

Method Man és Redman közös vígjátéka a film a kritikusok szerint igazán egységesre sikerült: a rendezés, a forgatókönyv, a színészi játék és az operatőri munka ugyanolyan szörnyű lett. A Rotten Tomatoes nevű kritikagyűjtő oldalon 27 százalékon áll, amire tényleg csak a legpocsékabb filmek képesek. Anyagilag sem hozott túl nagy sikert, Amerikán kívül mozikba csak Dél-Afrikában és Spanyolországban került, a forgalmazók reménytelennek érezték, hogy máshol is le tudják nyomni a közönség torkán. Pedig a készítőkön kívül mások is vannak, akik szerint ez a film igenis jó, csak képben kell lenni hozzá.

"Nekem meggyőződésem, hogy ezt a filmet csak az tudja igazán értékelni, aki egy kicsit képben van a Wu-Tang Clan tagjainak, köztük persze Method Mannek, illetve legjobb haverjának, Redmannek a hátterével. Enélkül tényleg csak egy buta füves filmnek tűnik, nem is igazán lehet ezzel vitatkozni. Viszont ha tudjuk, hogy ezek a srácok csóró New York-i fekete gyerekekként nőttek fel, már egészen más a téma. Üvölt a filmről, hogy nagyjából úgy készülhetett, hogy elszívtak fél mázsa füvet, kitalálták a legnagyobb faszságokat, aztán azon röhögtek végig, hogy valaki erre tényleg pénzt adott és leforgatta velük.

Ráadásul tele van a film társadalmi duplacsavarral, miszerint a magas szintű oktatást és alapvetően a gazdag fehéreket sztereotipizáló film valójában pont az afroamerikaiak paródiája arról, hogyan is képzeli el a jövőjét egy rappelő gettószökevény a Harvardon. Még azt is bevallom, hogy én magyar szinkronnal szeretem, amire tényleg nincs mentség. De ki ne szeretne egy olyan filmet, amiből kiderül, hogy Benjamin Franklin találta fel az első bongot, amit a Harvardon őriznek?"

Fekete kefe (2005)

Vranik Roland filmje semmiképpen nem tekinthető bukásnak, hiszen megnyerte a Magyar Filmszemle fődíját (és mellé még három szemlés másik díjat is). Az más kérdés, hogy ezt a döntést utólag szinte senki nem értette, többen a mai napig egyszerű trollkodásnak tartják. A kritikusok elismerték, hogy vannak jó poénok a filmben, de azt is mindenki leírta, hogy az egész valahogy mégsem állt össze. A történet egy nap alatt játszódik, amikor négy srác (egy teológus hallgató, egy festő, egy költő és egyvalaki, aki elismeri, hogy semmittevő) arra kényszerül, hogy dolgozzon. Kéményseprőnek állnak, ami iszonyú unalmas melónak tűnik, ezért jól bedrogoznak, amiről kiderül, hogy pompás ötlet volt.

Az Index kritikusa sem tudta igazán hova tenni a filmet, bár azt ő is leírta, hogy egyszer azért el lehet mesélni a haverjainknak a film legjobb vicceit. "A sztorizás végén azonban rögtön felmerül a kérdés, hogy a röhögésen túl miről is szólt ez az egész. Sajnos a választ mi sem tudjuk". És hát röhögni sem röhögött mindenki olyan nagyokat. "A Fekete kefét még a Filmszemlés sajtóvetítésen láttam: emlékszem, síri csend volt az egész teremben, csak én nevettem, és igazság szerint mai napig nagyon viccesnek találom a filmet. Ezen a jeleneten is mindig nevetnem kell, pedig ésszel felfogom, hogy semmi vicces nincs benne, és mégis:

Vranik Roland azóta csak egy filmet készített, a 2009-es Adást, de ennek a Fekete kefével ellentétben nem alakult ki elszánt rajongótábora. Viszont ismerek olyan embert, aki egészen a közelmúltig azzal csajozott, hogy megmutatja a tetőt, ahol a Fekete kefét forgatták.

Komfortos mennyország (2009)

Peter Jackson díjakkal és dollárcsilliárdokkal kikövezett pályáján apró szégyenfolt lett a Komfortos mennyország. A kritikusok egytől egyig óriási giccsparádénak minősítették a föld és a mennyország között félúton járó meggyilkolt lány történetét. Az Index kritikusa sem volt kedvesebb, szerinte "Peter Jackson elérte a megszépített távolságtartásával, hogy semmiféle érzelmet nem váltott ki a mozi, pedig hosszas önvizsgálat után állítom, nem velem volt a baj". A Magyar Narancs még ennél is kegyetlenebb volt: "a kis Salmon lány privát túlvilága egy finomkodó, digitális matyó hímzés, mely minden artisztikus szürrealizmusa ellenére sem több egy mezei klipnél. Ha ilyen a fönt, akkor már sokkal inkább a gyilkos szomszéd alagsori helyiségei".

A film a pénztáraknál is megbukott, Amerikában csak 44 millió dollárt kerestek vele, pedig 65 millióból készült. A kritikák egyedül Stanley Tucci gyilkosát tartották valamire, ő Oscar-jelölést is kapott, de Mark Wahlberget, mint gyászoló apát tök hiteltelennek látták. Ennek ellenére közülünk többen (csak lányok) szeretik a Komfortos mennyországot.

"Peter Jackson filmjét egy emberként utálta minden Gyűrűk ura-rajongó, belőlem meg olyan zokogás tört elő a film láttán, hogy nem is értem, milyen korábban nem ismert sebeket tépett fel bennem ez film. A Komfortos mennyországnak nemcsak borzasztó hülye címe van, de az előzeteséből is süt, hogy egy rettentő melodramatikus baromság arról, hogy egy megölt kislány próbál segíteni a szüleinek, hogy megtalálják a gyilkosát, ráadásul az egész borzasztó sziruposan színesre van fényképezve. Úgyhogy szinte véletlenül kezdtem el nézni, de aztán gyakorlatilag végigbömböltem a filmet. Az egész egy reklám a gyerekvállalás ellen: ne szülj gyereket, mert aztán valami köcsögláda elássa egy kukoricaföld közepén. A szívem szakadt meg, de tényleg. Annyira felkavart a film, hogy utána még az Alice Sebold-könyvet is elolvastam, és az is nagyon tetszett".

Rumnapló (2011)

A Hunter S. Thompson azonos című regénye alapján készült film egyike volt Johnny Depp az utóbbi időben megszaporodó bukásainak. Mára a legtöbben csak azért emlékeznek erre a filmre, mert ezen a forgatáson ismerte meg Depp Amber Heard színésznőt, aki miatt elhagyta két gyereke anyját, Vanessa Paradise-t, és a női rajongók körében tovább rontotta amúgy is vészesen csökkenő ázsióját.

A film főszereplője Paul Kemp alkoholista újságíró, aki úgy dönt, hogy elutazik Puerto Rico-ra és egy helyi lapnak fog írni. Egy alkoholista ennél jobbat nem tehet, mert itt a rum olcsóbb a víznél, Paul tehát remekül érzi magát, még szerelmes is lesz valakibe, aki sajnos egy sötét ügyekben utazó üzletember nője. A kritika ítélte egyhangú volt: dögunalom, a nézők pedig az egész világon összesen 23 millió dollárt voltak hajlandóak áldozni a 45 millióból készült filmre. Még szerencse, hogy nálunk ennek is akad rajongója.

"Nem olvastam a könyvet, szóval nem tudom mennyiben tér el tőle a film, de még most sem értem, miért unta a Rumnaplót mindenki. Pont arról szól, amiről szólnia kell, vagyis a kurva nagy semmiről Puerto Ricóban. Valószínűleg az lehetett a gond, hogy mindenki egy Félelem és reszketést várt, pedig a Rumnapló pont a brutális drogmámor teljes ellentéte. Depp olyan természetességgel alakítja a paradicsomi környezetbe került szociálisan erősen defektes, politoxikomán újságírót, hogy minden jeleneten látszik, mennyire jó kapcsolatban álltak Hunter S. Thompsonnal, az eredeti regény írójával. Teljesen felesleges bármit is beleképzelni a Rumnaplóba, semmivel sem több, mint amit az eredeti téma kínál: másfél órányi nihil utáni vágyakozás egy dolgozni próbáló újságírótól Puerto Ricóban".

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!