Ők még értik a kamaszokat

A magyar mozikban most látható Berosált a rezesbanda hosszú idő óta az első magyar film, ami kiskamaszoknak készült. Régen ezt hívták ifjúsági filmnek, és a magyarok nagyon jók voltak benne. Egy ideje azonban úgy tűnik, hogy a mi rendezőinket hidegen hagyja ez a korosztály. Nem készülnek magyar filmek azokról, akik már nem gyerekek, de még nem is fiatal felnőttek, sőt, még a bulizós éveik sem kezdődtek el igazán. Pedig ha valami, a 10-15 éves korosztály kimeríthetetlen téma. Összeszedtünk pár nagyszerű, de itthon nem túl ismert külföldi példát a közelmúltból arra, hogy hogy is kéne ezt csinálni.

A nyár királyai (2013)

A nyár királyai 2013 egyik nagy meglepetése volt. Mármint külföldön, mert nálunk szinte senki nem hallott róla. Pedig nyert egy csomó fesztiváldíjat, és kapott egy rakás elismerő kritikát. A film története önmagában nem indokolja a hájpot, inkább a hangulata az, ami magával ragadja a nézőket. Joe és Patrick régóta barátok, és nagyon elegük van a szüleikből. (A szülők egyébként abszolút jószándékú emberek, csak hát egy 14 éves srácot nyilván ki lehet üldözni a világból azzal, ha meg akarják győzni arról, hogy igenis szereti a zöldséglevest.)

Így aztán a fiúk elszöknek, és az erdőben építenek maguknak egy igazi menedéket, egy új otthont. Ekkor már hárman vannak, mert csatlakozik hozzájuk a nem kicsit furcsa Biaggio is. A vadonban úgy élnek, mint az igazi férfiak, tüzet gyújtanak, vadásznak, halásznak. Nagy mázli, hogy a szupermarket sincs túl messze. Az elsőfilmes rendező (Jordan Vogt-Roberts) még egy szerelmi háromszöget is beleszuszakolt a filmbe, talán feleslegesen, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy A nyár királyaiból tényleg jobban meg lehet ismerni a 14-15 éves fiúkat, meg lehet érteni, hogy a néha irracionális tettek mögött milyen érzések, gondolatok vannak. Éppen ezért nemcsak nekik, hanem a szüleiknek is erősen ajánlott. 

Super 8 (2011)

A Super 8 jóval nagyobb visszhangot kapott, már csak azért is, mert JJ Abrams készítette, a Star Trek rendezője, akiről azóta már azt is tudjuk, hogy ő csinálhatja a Star Wars hetedik részét. A Super 8 persze közel sem volt ekkora vállalkozás, és a bazinagy szörny ellenére inkább a kamaszkorról szól, mint a titokzatos természetfeletti erőkről. Nem véletlenül írtuk róla, hogy "akkor igazán szórakoztató és jó, amikor szégyentelenül másolja az elődöket, és a gyerekszínészekre koncentrál, nem pedig a szörnyre".

A történet szerint 1979-ben pár kissrác horrorfilmet forgat, és eközben tanúi lesznek egy vonatszerelvény kisiklásának. Kiderül, hogy nem egy egyszerű balesetről van szó, hiszen a légierő lezáratja és evakuálja a kisvárost, mert az egyik felboruló vagonból kiszabadul valami nagy izé. De ahogy mondtuk, nem ez az igazán izgalmas, hanem a gyerekek fogszabályzóval, dagi osztálytárssal, első szerelemmel, apa vagy anya nélkül felnőve, a filmkészítést végtelenül komolyan véve.

Submarine (2010)

"Túl sokáig vártam életem filmjével. Oliver Tate-nek hívnak. Ez a film fogja bemutatni különleges egyéniségemet, például azt, ahogyan elcsábítottam osztálytársamat, Jordana Bevant, pusztán az akaratommal. Valamint, mivel a szüleim házasságát fenyegette egy férfi, aki a spirituális erőről tart tréningeket, a filmben központi helyet kapnak az arra tett kísérleteim, hogy őt hatástalanítsam. Lesznek benne légi felvételek, lesznek benne lassítások, és olyan emelkedett részek is, mint például hogy hogyan próbálom az apukámat kigyógyítani a depresszióból. Felhívnám a sajtó figyelmét, hogy a mű jellemzésére a legalkalmasabb jelzők a következők: lélegzetelállító, ellenállhatatlan, hatalmas teljesítmény", így indul a Submarine, a főszereplő, a 15 éves Oliver eme szerény monológjával. Ha csak a tényeket nézzük, nem hazudik, ezek a dolgok valóban megtörténtek, csak nem egészen úgy, ahogy ő előadja.

A Submarine közben nem lehet nem gondolni Adrian Mole-ra, mert ahogy Adrian sem látta meg mindig a nyilvánvalót, úgy Oliver is hajlamos arra, hogy kissé másképp értékelje a dolgokat. Aztán történik vele egy sor olyan esemény, ami miatt kénytelen a felszínre hajózni, és szembenézni a valósággal. Sőt, nem egyszerűen szembenézni, hanem alakítani is rajta. Ez ugye a felnőtté válás, amit a Submarine eredetien, viccesen, okosan ad elő, még úgy is, hogy tulajdonképpen nincs benne semmi, amit ne láttunk volna már korábban.

Akvárium (2009)

Szomorú, de még ma is igaz, hogy a legtöbb gyerek- és kamaszfilm hősei ugyanúgy fiúk, ahogy a felnőttekről szóló filmek nagy részének is. Sem a nők, sem a kamaszlányok problémái nem elég érdekesek a filmeseknek, de hogy is lennének azok, ha a rendezők 90 százaléka még most is férfi. Egy nagyszerű kivétel az Akvárium, Andrea Arnold filmje, ami egy 15 éves lányról, Miáról szól.

Mia nem könnyű eset, de nincs is könnyű sorsa. 30 körüli anyja egyedül neveli húgával egy rémes lakótelepen. Mia verekszik, iszik, pasizik, szadizza a testvérét, haragszik mindenre és mindenkire. Szépen halad afelé, hogy pont olyan elcseszett életű felnőtt legyen belőle, amilyen az anyja.  Ekkor kerül a képbe anyu új pasja (Michael Fassbender), aki nemcsak nagyon jóképű, de kedves és figyelmes is a lánnyal. Ő biztatja arra is, hogy kövesse bátran az álmait, és próbáljon meg táncosként érvényesülni. Nem akarunk szpojleresek lenni, de annyit azért elárulhatunk, hogy ez a film nem a Billy Elliot, nagyon nem.

Lázongó ifjúság (2009)

A Lázongó ifjúság egy kicsit idősebb korosztályról, a 16 évesekről szól. Olyan, mint a Submarine amerikai verziója, C.D. Payne regényének adaptációja, amit simán nevezhetünk az amerikai Adrian Mole titkos naplójának. A főszereplő, Nick Twisp leghőbb vágya, hogy végre elveszítse a szüzességét, és úgy tűnik, hogy ehhez meg is találta a megfelelő partnert. Csakhogy Sheeni Saundersszel nem is olyan könnyű nyélbe ütni a nászt, mert a lány korábbi pasijaitól kezdve a zűrös szülőkig és a jelenlegi pasiig sok minden bekavar. A legfőbb gond mégis az, hogy a lány unalmasnak találja Nicket. Így születik meg Francois Dillinger, Nick francia alteregója, aki bajszos, izgalmas, titokzatos, minden, ami Nick nem.

Az igazsághoz tartozik, hogy Francois Dillinger feltűnése elég abszurd irányba viszi a filmet, így a második feléhez már jóval nagyobb nyitottság kell, mint egy szokványos tinifilmhez. Ennek ellenére megéri megnézni, mert a főszereplő Michael Cera mellett láthatjuk Zach Galifianakist, Steve Buscemit, Justin Longot és Ray Liottát is.

Juno (2007)

A Juno kilóg a sorból, mert ez a film itthon is ismert, a forgatókönyv Oscart kapott, a főszereplő meg jelölést. Juno (Ellen Page) 15 éves, akinek bár se nem tájékozatlan, se nem naiv, mégis sikerül összehoznia egy gyereket osztálytársával, Bleekerrel (megint Michael Cera). Megtartani nem tudja, elvetetni nem akarja, így marad az örökbeadás. Az örökbe fogadni szándékozó pár, Mark (Jason Bateman) és Vanessa (Jennifer Garner) szupernek tűnnek: sok pénzük van, jó fejek, és alig várják a babát. Aztán kiderül, hogy nem mindenki olyan, amilyennek elsőre tűnt.

Juno problémája szerencsére nem átlagos kamaszprobléma, és nyilván egy kamaszterhesség (vagy bármilyen terhesség) sem kezelhető annyira lazán, ahogy a filmben van. Amitől mégis nagyon jó film, hogy van benne néhány szerethető karakter, egy jól megírt történet és rengeteg idézhető, frappáns dialógus. És ahogy kritikusunk rámutatott: a kényes téma ellenére 12-13 év fölött bármelyik osztály elvihető rá, megspórolva a kínos felvilágosító órákat.