Nem vagyok James, nem vagyok Bond

Ma már szinte minden nagyobb költségvetésű film

• reboot/remake/folytatás/előzményfilm
• vagy képregény-, könyv- vagy novelladaptáció.

Elég megnézni 2014 30 legsikeresebb akciófilmjét és kiderül, hogy mennyire nem mer már kockáztatni szinte senki Hollywoodban. Ezek közül mindössze öt készült eredeti forgatókönyvből, az összes többi valamilyen adaptáció. Ezt úgy is lehet tekinteni, hogy az álomgyári kreatívok kifogytak az ötletekből, meg úgy is, hogy végre felfedezik azokat a műfajokat, amit a filmipar sokáig ignorált. 

A Kingsman: A titkos szolgálat is pont ez a kategória: egy mindössze három évvel ezelőtt limitált szériás Mark Millar-képregény adaptációja, amivel lehet, hogy senki sem foglalkozott volna, ha nincs az eredeti alapanyag. Óriási hiba lett volna.

A Kingsman alapvetően egy modern kémfilm akar lenni, ami rendesen kiforgatja a mindenki által ismert stíluskliséket. Nem is akarom megszámolni hányan próbálkoztak már ezzel, de a Kingsman már az előzetesek alapján kicsit másnak tűnt a többihez képest.

A film alapjául a The Secret Service-képregény szolgál, ami először 2012-ben jelent meg, majd egy évvel később véget is ért, különösebb hírverés vagy médiavisszhang nélkül. Nem csoda, hiszen a Secret Service az Iconnál jelent meg, a Marvel egyik alkiadójánál, amit direkt azért hoztak létre, hogy az A-listás íróik ne máshol jelentessék meg az eredeti ötleteiket. A történet ugyanis Mark Millar író agyszüleménye, akinek összejöhet az a bravúr, hogy nyolc év alatt öt film készül valamelyik képregényes történetéből (Wanted, Ha/Ver 1-2, Kingsman, Amerika kapitány: Polgárháború). És mivel Matthew Vaughn a Ha/Ver-ben már dolgozott Millar-történettel, ezért tisztában volt vele, hogyan lehet egy ilyen obskúrus képregényből nagyjátékfilmet csinálni.

Ez tökéletesen illusztrálja azt a mostani problémát, hogy a stúdiók már nem mernek teljesen eredeti ötletre pénzt adni, még akkor is hozzácsapnak egy valamilyen másik alkotói felülethez kapcsolható franchise-t, ha ahhoz csak végtelenül minimális szinten van köze. Konkrétan annyira, hogy van egy Kingsman nevű titkosszolgálat és ennyi volt minden egyezés.

Se nem Bond, se nem Bourne, akkor már inkább Bauer

Ez legyen a film legnagyobb baja, mert az eredeti mű teljes ignorálásán kívül igazán más hibája nincs. Inkább csak pár unalomig ismételt panel a hátrányos helyzetéből kiemelt kallódó tehetségről, akit felfedez egy sosem látott szövetséges, hogy aztán embert faragjon belőle. Pontosabban Kingsmant, akik annyiban különböznek James Bondtól, hogy lélekben mindannyian Jason Stathamek a Crankből, de külsőleg már inkább Brosnanek és Hopkinsok. Nagyon meglepő nem is történik, egy klasszikus akciófilmes történetről van szó kémes csavarral:

• van egy kattant főgonosz
• van az idősebb példakép
• van a szülő addig nem ismert titkos háttere
• és van az utcáról beeső srác, aki persze odaveri a többi szemét, Oxford-nevelte sznobot.

Már maga a beavatás úgy történik, mint minden hasonló filmben, kezdve a Men In Blacktől a Hellboyon át az X-Menig, semmi olyat nem látunk, amit ne sütöttek volna már el korábban az ilyen titkos szervezetekről szóló mozikban.

Ennek ellenére annyira szórakoztató a film, hogy csak a stáblista után lesz az embernek deja vu-je.

Kit érdekel, ha ilyet már ezerszer láttunk, amikor Colin Firth olyan elképesztő lazasággal adja dzsentri angol kémet, mintha világ életében sétabottal mászkált volna. Konkrétan az egész film hatalmas hangsúlyt fektet az eleganciára, a jó modorra, a megfelelő viselkedésre, amit az utcáról beeső Tökinek meg kell tanulnia. Ez az egész viszont semmit sem érne az akció nélkül. És ó apám, mennyire elképesztően szórakoztató az akció!

Matthew Vaughn egyébként is remek érzékkel találja el, hogyan lehet a '80-as évek akciófilmjeihez hasonlóan irreális jeleneteket forgatni a kellemetlenség kínzó érzete nélkül. Több olyan jelenet is van, amikor konkrétan nyitott szájjal, hang nélkül bámultam a képernyőt, mert ennyire intenzív ökölharcot már nagyon rég láttam. A vágás, és az operatőri munka még akkor is zseniális, ha egy az egyben az Edgar Wright-féle Cornetto-trilógia utolsó darabját, a Világvégét idézi, csak kicsit feltuningolva, felgyorsítva, egy végtelenül laza és menő Colin Firth-szel az akció kellős közepén.

A főszereplőnek szánt Taron Egertonnel túl sok baj nincs, de nem is igazán kiemelkedő. Bezzeg Samuel L. Jackson, aki egy olyan főgonoszt alakít, aki képtelen elviselni a vér vagy halottak látványát, ráadásul rettenetesen selypít. Oké, Richmond Valentine pont egy olyan karakter, amit Jackson álmában is eljátszana, de szerencsére annyira magáének érezte a kissé pipogya gonosz szerepét, hogy szinte minden mondatán szakadni lehetett.

Apró popkulturális utalások, néhol nem túl polkorrekt viccek és töménytelen erőszak.

Ez az a formula, amit az emberek imádtak a '80-as évek akciófilmjeiben, és az az a formula, amit a 2000-es évek közönségbarát szuperhősfilmjei annyira a felvizeztek. Igenis, baromi szórakoztató nézni, ahogy egy SZTK-keretes, öltönyös pali egy 6-7 perces jelenetben a Free Bird című Lynyrd Skynyrd-slágerre egyenként lekaszál négy tucat őrültet. Nincs rángatózó kamera, nincs követhetetlen CGI, csak egy elképesztően jól koreografált, változatos harcjelenet. Ez az, ami elvárható minden akciófilmtől, és a Kingsman tele van ilyenekkel. De hát Matthew Vaughn ennek a mestere, és remélem az összes Marvel-, DC- és egyéb szuperhősfilm követi a példáját.

Ha nem várunk semmit a Kingsmantől, akkor ez lazán benne lehet az utóbbi évek kedvenc akciófilmjei között. Nem akar komolykodni, csak poénokon és erőszakon keresztül szórakoztatni. Mindössze annyi a baja, hogy a filmformátum miatt ehhez egy történet is kell, ami letudtak a kötelező középszerű kliséhalommal, de legalább stílusosan. Mert a stílus teszi a Kingsmant többé, mint egy egyszerű csihipuhi akciómozi.