Ez a Spongyabob már annyira nem vicces

Talán az egyik legnehezebb műfaj a rajzfilmeken belül, amikor egy mesével egyszerre kell lekötni a gyerekeket és a felnőtteket. Előbbi viszonylag egyszerű, hiszen pár idióta hang, sok nevetgélés és helyzetkomikum a kamaszkorukig leköti a kicsiket, viszont addig a felnőttek csak aludni járnak a moziba a kölykökkel. A Spongyabob sikere valahol pont abban rejlik, hogy a nyílvánvaló gyerekes debilkedés mellett folyamatosan kikacsintanak a felnőtt nézőkre, akik jókat mosolyognak azon, hogy az adott poént szerencsére csak ők értik, a kölykök elröhögcsélnek a figurákon.

Valószínűleg semmi szükség sincs a Spongyabob-rajzfilm bemutatására, hiszen a 15 éve futó mese itthon is legalább annyira népszerű, mint mindenhol máshol. Az agyalágyult koncepció, a még agyalágyultabb karakterek és az egészen megmagyarázhatatlan történések a képernyőn garantálták, hogy a a rózsaszín vízicsillagért és a sárga szivacsért rajongó kisgyerekek mellett az infantilis felnőttek és a rekreációs kábítószerekkel kísérletezők is imádják a műsort. Így egyáltalán nem éreztem kellemetlennek, hogy felnőtt emberként mentem el egy vetítésre, amin többségében gyerekek vannak a szüleikkel, mint például Vujity Tvrtko, aki hatalmas rajongó lehet, mert még az arcára is felfestett egy Spongyabobot.

2004-ben egyébként már kijött a Nickelodeon-sorozatból egy egészestés mozi, amit kifejezetten jól fogadtak, köszönhetően David Hasselhoff újra felragyogó csillagának.

Már annak a filmnek is az volt a problémája, hogy egy epizódonként kb. 20 perces sorozatot nehéz másfél órásra húzni, és a képtelenség tartani azt a színvonalat, ami miatt annyira kedvelik a Spongyabob-féle debilséget. Sajnos a Spongyabob: Ki az vízből!-nek ugyanez a legnagyobb hibája.

Hiába Bikini Fenék városa a sorozat központja, alapvetően 6-7 karakterről szól 15 éve minden történet, ezért a filmnek muszáj kitalálnia valami grandiózus témát. Ebben a mostani esetben a Herkentyűburger Szupertitkos Receptjét, ami az egész sorozat Szent Grálja. Közben megjelenik a kalózkapitány Antonio Banderas pár lökött sirállyal, van intergalaktikus beszélő delfin, időutazás, átmeneti 3D-s szuperképességek és egy könyv, ami befolyásolja a történések kimenetelét.

A teljesen random blődség miatt is annyira szórakoztató akár a felnőtteknek is a Spongyabob, de ez 93 perces tömény adagban túl sok, ha ötletes forgatókönyv nélkül tálalják. Ez az egész elférne 24 percben is, és akkor talán sikerült volna tömöríteni a tényleg szórakoztató részeket.

Spongyabob és Patrik mindig vicces, a Rák vagy az állandóan apatikus Tunyacsáp kis adagban elmegy, viszont a mókusra tényleg senki sem kíváncsi másfél percél hosszabban. Mindenesetre az egész társaság hatalmas bajba kerül, amikor a receptet Planktonnak sikerül ellopnia, és Bikini Fenék apokaliptikus rémálommá válik. Mindenféle időutazással, cselezéssel, élőszereplős kalózzal és más random baromságokkal, amik vagy viccesek voltak, vagy nem. És legtöbbször úgy vettem észre, hogy

a felnőttek többet röhögnek, mint a kb. kétszer annyi gyerek a vetítőteremben.

Valahogy a készítők sem tudták eldönteni, hogy a vihogva buborékokat kergető Spongyabobról szóljon a sztori, vagy a naiv, a világra rácsodálkozó Spongyabobról. Ezért csak egy félig infantilis, félig szórakoztatónak szánt értelmetlenség az egész film, ami igazán egyik demográfiai réteget sem tudja rendesen kiszolgálni.

Például amikor nagyon kedves és bájos akar lenni a film közepénél, akkor konkrétan annyira leül az egész történet, hogy

a vetítés alatt párszor elaludtam.

Életemben először éreztem át, min mehetett keresztül édesanyám, amikor gyerekkoromban olyan borzalmakra rángattam el, mint a Flubber vagy valamelyik Pokémon-mozi.

Szegény barátnőmnek kellett könyékkel megütnie párszor, mert rövid időközönként horkolni kezdtem. Ez egy általában harsányan vicces rajzfilm esetében a legrosszabb dolog, ami egy nézővel történhet. Lehet csak a teljesen indokolatlan 3D (ember, minek három dimenzió egy kétdimenziós animációhoz?!) fárasztotta le a béna poénok mellett az agyamat, de olyan 15-20 percet biztosan átaludtam a filmen. Legutoljára a Műkincsvadászokon aludtam be, és az tényleg nagyon rossz volt.

Egyszerűen végig az az érzésem volt a film alatt, hogy hiába nevetek azért pár viccen és szituáción, valahogy idejétmúltnak tűnik már az egész. Már annyira nem vicces, ha a rappelni kezd egy intergalaktikus delfin, vagy mindenkiből szuperhős lesz olyan mókás képességekkel, mint a buborékfújás és a fagyikinézis.

A film arra biztosan jó, hogy a gyereknek lehessen találni egy alibi hétvégi programot, később pedig mehet a többi DVD mellé, ha később otthon is le kell kötni őket valamivel. Viszont a felnőttes a szórakoztatófaktor nagyon kevés benne, inkább megnéznék ebből egy sima tévéepizódot mosogatás közben, mert másfél órára nem tudok már gyerek maradni.