Amerikai mellélövés

Tóth János őrmester éppen hatodik órája feküdt a murvában, és egy kavics már iszonyatosan nyomta a csípőcsontját. Meleg volt, az izzadság folyamatosan a szemébe folyt, és nagyon szeretett volna már az ágyában feküdni, és csak a plafont nézni, ahonnan VV Éva vigyorgott rá valami csipkés neglizsében, de ez még csak egy nagyon távoli, bár kellemes álomnak tűnt. Az egysége úgy 800 méterre tőle, egy völgyben haladt előre, ellenséges területen, neki pedig az volt a dolga, hogy egyfajta mindent látó istenként vigyázzon a katonák életére. Alig várta már, hogy fejbe lőjön egy rohadék burguzt.

Ha nálunk készült volna az Amerikai mesterlövész, valami hasonló jelenet is lehetett volna benne (VV Évához nem ragaszkodunk), a kamera magyar felségjelzésű katonai gépjárműveket mutatott volna, Tóth őrmester két fejlövés között a Hortobágyon eltöltött gyermekkoráról merengne, és rabsic apjára gondolna, aki megtanította a kispuska kezelésére, majd arra, hogy a vadőr az rossz, és a medve nem játék. A kérdés az, hogy a Magyar mesterlövészre is elment volna 180 ezer néző az első hétvégén, és mi is a tenyerünkbe csaptunk volna, amikor már a 160. burguznak csattan szét a feje, mint egy görögdinnye? Nekünk mit mondana egy igazi magyar hős katonáról szóló film? Feltennénk az óhatatlan morális kérdéseket, amikor egy burguz kisgyerek fél mellkasa leszakad egy lövés után?

Fogalmunk sincs.

Mi nem szoktunk hősfilmeket forgatni, nem azért, mert nincsenek háborús hőseink, hanem azért, mert 1945 óta nem nagyon veszünk részt ilyen konfliktusokban, és nem kell mondvacsinált vagy valós ideológia mentén Burguzföldre küldeni a magyar csapatokat, hogy tegyenek rendet. (Tudom, tudom, mi is ott voltunk Irakban, de az nem ugyanaz.) Éppen ezért tudjuk kívülállóként kezelni az Amerikai mesterlövészt, ami a mozis trendekkel szembe menve, az USA-ban közel négyszer annyi pénzt keresett (308 millió dollár), mint a világpiacon (86 millió dollár), pontosan azért, mert ez egy olyan film, ami az amerikaiakon kívül istenigazából senkit nem érdekel.

Az Amerikai mesterlövész meglehetősen furcsa film, és hiába rendezte Eastwood, pont a rá jellemző érzékenység hiányzik belőle, amivel alkotásai témáit megközelíti, legyen az a háborús ikerfilmje (Levelek Ivo Dzsimáról/A dicsőség zászlaja), a Millió dolláros bébi, vagy a Gran Torino. Az Amerikai mesterlövész Eastwoodnak egy meló volt, amiért megkapta a fizetését, és lelépett, a kétórás játékidő alatt egyszer sem éreztem úgy, hogy a rendezőt különösebben érdekelné a főhőse, vagy annak feleségének sorsa.

Igazán kárhoztatni Eastwoodot ezért nem is lehet, beugró volt, afféle szamár a ló helyett, hiszen első szándékból Spielbergre bízták a filmet, aki a büdzsé véglegesítéséig nagyon lelkes volt, és a forgatókönyvbe is beleíratott pár dolgot, ami szerinte segített a filmen (pl. a mesterlövészfilmek állandó kellékét, Az Ellenséges Mesterlövészt), de amikor meglátta, hogy az ő olvasatában háborús eposznak készülő filmet rongyos 58,8 millió dollárból kell leforgatnia, vette a kalapját és távozott. Eastwood nem volt ilyen beszari, ő hozzászokott ahhoz, hogy aprópénzből forgasson filmet.

Sajnos az olcsóság meg is látszik a végeredményen. A film egyszerűen ronda. Szürkés árnyalatú, rosszul világított és elég fantáziátlanul fényképezett film lett, a büdzsé a stáb és a színészek fizetésén túl nemigen lehetett elég semmire, CGI-ra vagy trükkökre mér nem is jutott egy vas sem – a lövések után például mindig ugyanaz az egyenvérfolt jelenik meg az embereken és mögöttük, ráadásul az effekt annyira tré, mintha a szomszéd gyerek csinálta volna Paintben. Jó, egy háborús filmnek nem kell szépnek lennie, de például a tavalyi Túlélő, vagy a Bombák földjén fele vagy negyedennyi pénzből is jobban nézett ki. Persze ha a film jó lett volna, akkor senkit nem érdekelt volna az, hogy mindenki olyan egészségtelen szürke arccal mászkál a vásznon, mint egy posztapokaliptikus tinidrámában szerepelne, de nem lett jó, és a nézőnek sajnos az ilyen marhaságokon is van ideje tépelődni, miközben Chris Kyle hétköznapi embervadászatát nézi a nagy vásznon.

A film címe nem sok kétséget hagy afelől, miről is lesz szó benne: egy amerikairól, aki jól lő. Igaz, és ez tényleg nagyon fura, hogy a történet hőse, a SEAL Team 3 Charlie szakasza mellett mesterlövészként harcoló Kyle

Pedig Kyle elég sokat és meglehetősen pontosan lőtt, négyszer járta meg Irakot, és ezalatt igazolhatóan 160 embert lőtt le. Ezt úgy kell érteni, hogy 160 halálos lövését látta még legalább egy bajtársa, aki tanúsította, hogy ő volt a puska jobbik végén. Kyle egyébként 225-re tette áldozatai számát.

Egy ilyen alapállás azért elég sok lehetőséget rejt magában. Lehetett volna boncolgatni azt, hogy mi visz rá egy valóban hazafias indíttatásból a haditengerészethez belépő texasi parasztgyereket arra, hogy mesterlövész legyen, vagy azt, hogyan lehet feldolgozni azokat a traumákat, amik a meló közben érik, értsd itt a gyerek/anyuka lelövését, vagy éppen ellenkezőleg, a nem lövést, és annak következményeit, amikor az egységed azért került szarba, mert nem akartad szétlőni egy nyolcéves, a kezében házibarkács bombával rohangáló kölyök fejét. Ezekkel a kérdésekkel a film nem foglalkozik, vagy csak érintőlegesen. Kyle azért lett mesterlövész, mert az apja elvitte vadászni gyerekként, és azt verte a fejébe, hogy ő a világ juhászkutyája, a magukat megvédeni képtelen juhok őrzője és felvigyázója, és amikor le kell lőnie egy gyereket, akkor nagyon szomorúan néz maga elé két másodpercen át, kicsit ráng az arca, tán még a bagólevet is lenyeli (nem tanácsos, lásd még: gyomorrák), majd minden megy tovább, ahogy mennie kell.

A film Irakban játszódó részei a legerősebbek egyébként, mert magáról a háborúról elég hitelesnek tűnő képet ad (legalábbis az egyik oldalról), az amerikai katonák úgy viselkednek és úgy beszélnek, ahogy azt elképzeljük, a tesztoszteron a fülükön folyik ki, és amikor éppen nem lövöldöznek, egymást ugratják. Az irakiak már közel sem ilyen szerencsések, ők egy nagy kalap alá vannak véve, azaz arab=gazember, és aki nem annak tűnik, az is az lesz előbb-utóbb. Ez meglehetősen együgyű világkép, bár azt kiválóan megmutatja, mit gondolnak az amerikaiak az iraki civilekről.

Kyle a flm alapjául szolgáló könyvben sokat hangsúlyozza, hogy számára egy célpont egy feladat és nem több, nem a hús-vér embert látja maga előtt, hanem egy céltáblát, egy tárgyat, amit meg kell semmisíteni, egy akadályt, amit el kell hárítani. Hogy aztán ez csak egy belső, a lelke megnyugtatására született magyarázat, amiben később már hitt is, vagy tényleg ez a véleménye, soha nem fogjuk megtudni, mert a film ezzel nem foglalkozik, inkább arra koncentrál, hogy szobrot emeljen Kyle-nak, és eközben figyelmen kívül hagyja a környezetét, a családját, a gyerekeit, akik egyszerű biodíszletté válnak a filmben, néha előkerülnek, aztán elfelejtjük őket, fogalmunk nincs, hogy miközben apu odaát írtja az ellent, ők mit csinálnak, hogyan dolgozzák fel az egészet, kivéve azt a két jelenetet, amiben Kyle és felesége pont akkor trécsel telefonon, amikor a fickó a legnagyobb lövöldözés kellős közepébe kerül, ezzel frászt hozva szegény asszonyra.

Csak Bradley Coopernek köszönhető, hogy a film nem fullad teljes unalomba, kiválóan hozza a kissé egyszerű, de jólelkű, nagydarab legényt, aki addig csinálja a felüléseket egy napszemüveges, folyamatosan üvöltöző kiképző őrmester előtt, míg be nem kerül az elit egységbe, ahol annak élhet, amit igazán szeret: lelőni  az ellenséget. A többi színész, beleértve a feleséget alakító Siena Millert is, csak végszavazni van a filmben, ha helyettük is gumibábuk lettek volna, mint a csecsemők helyett használt rémes dolgok, különösebben fel sem tűnt volna. Nagyszerű lett viszont az a csatajelenet, aminek a végén egy homokvihar is nehezíti a katonák dolgát, itt látszik igazán az, hogy Eastwood ebből az alapanyagból tudott volna jobb filmet is rendezni, de valamiért ez most nem jött neki össze.

Érdekes, de Eastwood szerint ez a leginkább háborúellenesebb filmje, ami, ha az olyan igen primitív üzeneteket annak vesszük, hogy háború=rossz, akkor még meg is állna, de azzal, hogy egy teljes népet cakumpakk az amerikaiak olyan ellenségének állít be, akiket mosolyogva lehet kinyírni, és akiket végig barbároknak szólítanak a szereplők, ezt az egészet lendületből köpi szemen. A filmet ettől még hat Oscarra jelölték, köztük a legjobb film, a férfi színész és a legjobb adaptált forgatókönyv díjára is, az amerikaiak pedig zabálják, hiszen heteken át vezette a bevételi toplistákat.