Kiszámítható szélhámoskodás lett a Focus

Heist film: olyan okosrablós, okosbűnözős krimi, aminek lényege egy lopás/rablás megtervezése és végrehajtása. Ez lehet bankrablás, de akár egy nagyívű átveréssorozat is, a lényeg a csavaros, a nézőt végig kétségek között tartó terv, és a végén a nagy óbazdmeg-pillanat. Lásd még: A nagy balhé, Ocean’s-franchise, A belső ember, Az olasz meló, Blöff.

A Focus: A látszat csal a fenti klasszikusok babérjaira vágyna, és ha csak a felszínt, vagy az előzetest nézzük, hozza is a kötelező elemeket, van benne Nagy Balhé, amihez készül egy aprólékos terv és még csavarok is előfordulnak itt-ott, de egy elem, a néző átverése, megvezetése, na, az nagyon hiányzik belőle. Will Smith már kezd magára találni, de még nagyon messze van a Függetlenség napi önmagától.

Ahhoz, hogy egy ilyen film működjön, nem lehet a nézőt nem palira venni, ez nyilvánvaló. Ha mi nem vagyunk megvezetve, ha a nagy átverés 90 százalékban egyértelmű, és a főszereplővel együtt röhögünk az átvert lúzeren, akkor ez a fajta film nem működik. Egy jó heist-filmben a főszereplő nem lesz szerelmes a zsebtolvajnő-tanoncba, hanem megdugja és otthagyja, akkor, amikor az érdeke úgy kívánja, mi meg pofára esünk, mert azt hittük, hogy szerelmes. Át lettünk verve, a dolog működik.

A Focus: A látszat csal viszont olyan, mintha a rendező-írópárosnak (Glenn Ficarra és John Requa) lett volna két filmötlete, egy romantikus sztori egy középkorú szélhámosról és a mellé szegődő, életvidám jónőről, akik egy ideig kerülgetik egymást, majd némi bonyodalmat és utazgatást követően egymáséi lesznek a naplementében, illetve egy fasza heist-film, amiben egyik csavaros tervet követ a másik, míg a film végén a nagy balhét sikerrel abszolválják a sikkes, jósvádájú zsiványok, és a néző együtt örül velük, hiszen egy kaszinót/gonoszembert fosztottak ki, és a sarkon kéregető hajléktalan kalapjába is beledobtak egy köteg százdollárost. Lassított felvételben.

Mivel ezt a két filmet valahogy össze kellett dolgozni, a nagymenő szélhámos/zsebtolvaj Nicky (Will Smith) és a tapasztalatlan Jesse (Margot Robbie) háromszor is egymás mellé keveredik, de hiába, mert egyetlen pillanatig sem hisszük el, hogy szerelmesek egymásba, sőt, azt sem, hogy valóban érdeklődnek egymás iránt - az egyik legkínosabb jelenetben Robbie sírógörcsét látva kis híján kimentem a moziból, annyira erőltetett és hamis volt - és ami a legrosszabb az egészben, hogy a nézőt sem érdeklik, mert nincs bennük semmi érdekes vagy szimpatikus. A sztori szerint Nicky egy rakás szélhámos/tolvaj/zsebtolvaj kvázi főnöke, akikkel közösen járják az USA nagyvárosait, és a nagy tömegeket vonzó eseményeken (amerikaifutball-döntő, autóverseny, stb.) kizsebelik/lerabolják a hullarészeg, mit sem sejtő vagy egyszerűen csak óvatlan turistákat.

Nem akarok szemforgató moralizálásba kezdeni, de mi az istent szeressek egy olyan fazonon, aki a feleségem táskájából kilopja a pénztárcát, a nyakamban lógó fényképezőgépről meg letekeri az objektívot? Ebben a felállásban nem a viccesen menőnek eladott szélhámossal szimpatizálok, hanem az arctalan statisztával, ahogy a villamoson sem az érdekel, mennyire jóképű fazon zsebelt ki, és milyen kurva jó összhangban dolgozott a banda a zsúfolt utcán. A film második felében felépített átverés a Forma-1-es autókkal és istállókkal, még az autóversenyzés ellen beoltott nézőből is hitetlenkedő röhögést vált ki, annyira valóságtól elrugaszkodott az egész.

A film ráadásul elég lassú, illetve amikor kicsit felpörögne, és egymás után három dolog is történik, ami izgalmas, vagy netán váratlan fordulattal kecsegtet, akkor a forgatókönyv menten ágyba zavarja Smith-t és Robbie-t, hogy andalító zenére negyedórán át egymás mellét simogassák. A filmben egyébként azok a gyors vágásokkal felvett, jó tempójú jelenetek kifejezetten működnek, amikben a szerencsétlen turistákat veszik le, és a mellékszereplőknek (Gerald McRaney, Adrian Martinez, BD Wong) köszönhetően van pár kifejezetten vicces pillanat is, de Smith és Robbie párosan fájóan rossz együtt, a Rodrigo Santoro alakította főgonosz pedig idegesítő, és nem félelmetes.

Aki azt várja, hogy George Clooney, Matt Damon és Brad Pitt Ocean’s-filmjeihez hasonló elegáns, szórakoztató szélhámoskodást kap, vagy azt, hogy a Paul Newman és Robert Redford-féle Nagy balhé csavaros, az utolsó percig izgalmas átverését látja viszont modern köntösben, az csalódni fog. Ha viszont egy unott arcú Will Smith-re és a Jamie Pressly-re hajazó Margit Robbie-ra vágyna, és pár közepesen tuskó poénra a szopásról, akkor üljön be a Focusra, nem bánja meg.

A film londoni premierjén is ott voltunk, erről itt írtunk.