Én, József Attila, itt vagyok

Megleltem, íme hazámat
s nevemet hibátlanul.
Hogy hány hét is a világ,
a jó pap holtig tanul,
és mindenhol tanítható már
óvodától egyetemig.

– énekelte róla Cseh Tamás, egyszerre tisztelegve a költő előtt és kigúnyolva a hagyományt, hogy történelmi leckék illusztrációként használják az életét: „Ahhoz elég sokat próbáltam, / hogy szakaszolható legyek, / részt vettem mozgalomban, / kiváltam, elvegyültem s egyebek.”

Jancsó Miklós 1995-ben másodszor vette elő a költőt, születésének 90. évfordulóján, a Sportcsarnokban tartott verskoncertről. Ez látható most az Indafilmen: Én József Attila itt vagyok-címmel. Jancsó előtte már 1957-ben is forgatott egy filmet A város peremén alapján, ekkor dolgozott először Somló Tamás operatőrrel. A keretes film a vers Horthy-korszakba visszarévedő, egy bérház nyomorát végigkövető képi adaptációja.

Máig ahhoz vagyunk szokva, hogy pátosszal beszéljünk az életéről: „Jelentősége a nemzetközi irodalomban semmivel sem kisebb, mint Bartóké a zenében. És élt mindössze harminckét évet, sorsa nélkülözés, üldöztetés s meg nem értés volt. A proletariátus legmélyéről indult, a munkásosztály élményvilágát hozta gyermekkorából. Az eltűnt apa és a korán halt mosónő árvája áttengődi az országot: proletárnyomor után a paraszti nyomort. Tehetsége azonban korán érik, és rokoni támogatásokkal, szívós kitartással, küzdve a napi kenyérért, iskolába jár, érettségiig verekszi magát, egyetemre iratkozik. Szinte elképzelhetetlen, hogy ennyi kényszerű küzdelemmel hogyan tudott már ifjúkorában olyan nagy műveltséget és olyan fejlett irodalmi kultúrát szerezni” – írta például Hegedűs Géza.

Viszont épp ez az a hozzáállás, amivel nehéz a közönséget zsigerből bevonó filmet forgatni. Jancsó 1995-ben nem vállalkozott arra, hogy szakít ezzel a hagyománnyal, inkább ignorálta. A film azt mutatja be, hogyan nyúlnak, nyúltak művészek, elsősorban színészek, néptáncosok és zenészek az életműhöz. Épp ezért olyan, amilyen az előadások: van, hogy sablonosabb, és van, amikor szó szerint megéled az életmű a színpadon. A feldolgozások, szavalt versek legfőbb erénye pont ez a vitalitás, és a versek érdeme, hogy különösebb magyarázat és ideológiai magyarázat nélkül képesek megszólítani a közönséget.

Pedig, ahogy már szó volt róla, messze nem volt mindig ilyen egyöntetű a megítélésük:

A különböző értékek, ha nem is ütik, de feszélyezik egymást, elvonják egymástól a figyelmet s legfőképen elvonják a figyelmet a lényegről, arról a bizonyos költői magról, mely az ügyefogyott sorokat is tökéletes hatású verssé teszi. József Attila legtöbb versén azzal az érzéssel tünődik el az olvasó, hogy – kitünő tehetséggel lévén ismerkedése – a következő költemény bizonnyal nagyszerű lesz.”

– írta például a Külvárosi éjről Illyés Gyula, azt számonkérve, hogy a kötetben a költő túl sokat markol, de keveset fog. Azt, hogy József Attila életműve ilyen sok generáció művészeit vonja majd magához újra és újra, úgy látszik, a kortársak még csak nem is sejtették (további negatív József Attila-kritikákról itt írt a Könyves blog.)

A sínen egy vonat jön,
én állok ablakaiban,
és én fekszem az útjába,
egy ember, ki többfele van,
ki mindenhol tanítható már
óvodától egyetemig.

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!