- Miért ír jellegzetesen erős női karaktereket?
- Mert a mai napig felteszik nekem ezt a kérdést.
Ezt Joss Whedon 2006-ban mondta egy interjúban, alaposan meglepve vele a kérdezőt, aki nyilvánvalóan provokálni akarta a női egyenjogúságot nemcsak műveiben, de nyilatkozataiban is fennen hangoztató rendezőt. És ez a mai napig nincs másként - Whedon forgatókönyveiben szinte kivétel nélkül szerepel legalább egy olyan női karakter aki egyenértékű (ha nem erősebb), mint a mellette szereplő férfiak. A sors fintora, hogy a Bosszúállók: Ultron kora című filmje bemutatója után nem sokkal pont az őt támadó feministák miatt volt kénytelen bezárni a Twitter-fiókját. Illetve ez egészen máig így volt, de ma Whedon azt nyilatkozta, hogy nem megfutamodásról van szó, hanem pihenésről, egy időre mindenféle hasonló tevékenységtől (Instagram, Twitter, Facebook) távol tölti napjait, és egyébként korábban is előfordult már, hogy felfüggesztette a Twitter tevékenységét emiatt.
Whedon az egyik olyan író-rendező, akiről mindenki, mindenütt elmondja, mennyire zseniális, és milyen meghatározó alakja a popkultúrának, pedig ha a tévés teljesítményét nézzük, elég felemás a kép. 2009 környékén ráadásul annyira kiábrándult Hollywoodból, hogy nagyon komolyan fontolgatta a visszavonulást. A gödörből aztán valahogy kirángatta magát, és milyen jól tette, hiszen a Marvelnek pont egy hozzá hasonló képregényfüggő nördre volt szüksége ahhoz, hogy összefüggő filmjeit gatyába rázza. Nem sokkal később rábízták a Bosszúállókat, majd annak második részét is - a két film mostanáig 2 144 000 000 dollárt termelt, és rajongók millióit ébresztett rá arra, hogy igenis lehet jó képregényfilmet forgatni, csak szakítani kell a dogmákkal.
Az, hogy Whedonből író lett (mert elsősorban annak tartja magát, és csak másodsorban rendezőnek), nem túl nagy meglepetés, hiszen nagyapja az ötvenes években a The Donna Reed Show-nak, apja a nyolcvanasban az Öreglányok forgatókönyvírója volt, és ha akarta volna, sem kerülhette el a családi örökséget (és akkor arról nem is beszéltünk, hogy az anyja ugyan tanárnő volt, de mellette regényeket írt, több, de inkább kevesebb sikerrel).
Az ötgyermekes család középső fiaként felnövő Joss példáját később Jed és Zack öccse is követte, Jed a Dollhouse - A felejtés ára és a Spartacus tévésorozat egyik írója volt, de dolgozott a Bosszúállókon is, és most a Marvel's Agents of S.H.I.E.L.D. című sorozat egyik írója. Zacknek jobban bejött az élet, ő a bátyja támogatása nélkül is ért el sikereket, például rögvest a Deadwood stábjában kezdett, a legendás David Milch mellett, és írt is egy epizódot minden idők legmocskosabb westernsorozatához, majd a Fringe - A rejtély, a Southland - Terepen, a Rubicon és a Halt and Catch Fire írói szobájában is megfordult.
Az Ultron korában a kedvenc jeleneteim, mármint rendezőként és íróként is azok, melyekben nem robban semmi, nincs CGI, trükk, látványelem, csak pár karakter, akik beszélgetnek. Nem azt mondom, hogy azok nem jók, csak éppen a forgatás után hét hónappal érezhetem úgy, hogy készen vannak, amikor végeztünk az utómunkával, míg az olyan jelenetek, mint például a Thor kalapácsának megmozdítása körüli kis szócsata és emberkedés, ott a helyszínen készen volt.
Whedon az iskolaévei közül párat Angliában töltött el, ahol elég sokat abúzálták diáktársai, szóban és fizikálisan egyaránt, ami később a sorozataiban visszaköszönő, saját sorsét a kezébe vevő, és másokra nem szívesen támaszkodó hősei képében vissza is köszön. Buffy Summers, Whedon első ikonikus női hőse is ekkor született meg, mármint papíron, igaz, első verziójában még egy pincérnő volt és nem középiskolás szőke csaj, aki vámpírokkal hadakozott. A egyetem után Whedon - családi kapcsolatainak köszönhetően - úgynevezett script doctorként dolgozott a Roseanne és a Parenthood című sitcomokon, azaz mások forgatókönyveit írta át, ebben az esetben viccesebbre. Egy későbbi interjúban Whedon azt mondta, kiváló tanulóévek voltak, mert nemcsak a tévéipar működésére látott rá, de saját korlátjaira is rádöbbent, és sitcomot soha többé nem vállalt. Ez persze azért érdekes, mert Whedon jellegzetes humora végigvonul a karrierjén, és minden sorozatában és filmjében visszaköszön, de a vígjátékokkal igazán nem tudott soha megbarátkozni.
A saját magát feminista írónak tekintő Whedon pályafutása alatt nagyon sokszor megkapta, hogy bort iszik és vizet prédikál, és csak azt mondja, hogy érdeklik a női karakterek, miközben pont olyan szexista, mint az összes többi férfi. A Bosszúállók: Ultron kora bemutatója után rém harcos feministák szabadultak rá a Twitterjére, és amiatt kritizálták, hogy a Scarlett Johansson megformálta Fekete özvegy tipikus elesett, bajba jutott jónő, akit persze, hogy megint férfiaknak kell megmenteniük. Azt persze elegánsan elfelejtik, hogy a történetben pont egy ilyen karakterre volt szükség, a narratíva kívánta meg a sztorit, nem Whedon vélt vagy valós szexizmusa.
A Buffy és Angel szereplőgárdája miatt rasszistának tekintik, hiszen a két sorozatban szinte csak fehérek szerepeltek, pozitív szerepben mindenképpen (gazember lehetett fekete is). A Buffy 1997-ben került tévébe, amikor a sorozatokban fekete vagy latin, ne adj isten ázsiai karakter nem nagyon szerepelt - és erről legkevésbé a forgatókönyvírók tehettek, hiszen a tévéadók helyezték őket nyomás alá, és írattak ki velük fekete karaktereket. A Marvel-filmekre sok mindent lehet mondani, csak azt nem hogy rasszisták, Nick Fury, a képregények egyik legnagyobb közönségkedvence például fekete lett a filmekben.
A forgatókönyv konzultánsi meló egyébként annyira bejött Whedonnak, hogy sok olyan film mellet dolgozott, amiről nem is gondolnánk, hogy a keze munkáját viseli. 1994-ben a Speed - Féktelenül forgatókönyvét kellett átírnia, mire beleírt pár karaktert és átírta a dialógusokat. “Nagyon jó élmény volt, el is kértem az utolsó olyan plakátját, amin rajta szerepel a nevem. Sajnos a stáblistáról leszedtek, de legalább a film végül nagyon közel állt ahhoz, amit én írtam, és ez jó érzés.” Egy évre rá a Twister forgatókönyvét rázta gatyába, ezt a forgatást viszont annyira nem élvezte, mert nem minden úgy valósult meg az ötleteiből, ahogy ő gondolta.
Ekkorra már túl volt elős bukásán, a Buffy a vámpírok réme című, 1992-es filmen, ami a mozikban nagyot hasalt, a kritikusok pedig darabokra szedték. Whedon szerint főleg Donald Sutherland tehetett róla. “A végére már rá sem bírtam nézni. Egy pöcs volt. Átírta a dialógusait, amelyek onnantól semmit nem jelentettek, és nagyon udvariatlan és közönséges volt. A rendezőtől a színészkollégáin át a mezei stábtagokig mindenkinek beszólt. Jó lecke volt.” Később ezt az ötletet a Buffy, a vámpírok réme tévésorozatban dolgozta fel.
Sólyomszem kiböjtölte a háttérsztoriját, én meg nagyon szívesen megírtam neki. Renner (Jeremy Renner, a karakter megformálója) sokat panaszkodott, hogy a Bosszúállókban mennyire kitoltunk vele, hiszen a film nagy részét egyfajta transzban tölti, a gonoszok oldalán. Eleve szeretem a karaktert, mert nincs szuperképessége, csak egy faszi, aki jól és pontosan nyilaz, és attól lett menő, hogy menő arcokkal lóg. Imádok ilyen alakokat írni a forgatókönyveimbe.
1995-ben Felkérték, hogy nézze át Kevin Costner és Kevin Reynolds 1995-ben 250 millió dollárba kerülő Waterworld - Vízivilág című bukásának forgatókönyvét, amiről azt mondta, hogy látszott benne a jó alapötlet, de a könyvet eltolták. “Az utolsó 40 oldalon a karakterek nem is voltak víz közelében. De hát a főszereplőnek kopoltyúja van, az benne a menő! Le se szarták.” Eredetileg egy hétre szerződtették, de két hónapon át ott volt, általában Costner mellett, akinek rengeteg ötlete volt, de mint Whedon fogalmazott, nem értett az íráshoz. “Ettől még nem lehetett hozzányúlni azokhoz a jelenetekhez, amiket ő talált ki. Olyan is lett.” Az X-Men - A Kívülállók végét is felturbóztatták vele, majd mégsem használták fel az ötleteit, csak egy sornyi dialógusát.
Whedon a film világában nehezen találta a helyét, nem tetszett neki, hogy az író ott csak egy bérmunkás, akinek a forgatókönyvével a stúdió, rendező és a színészek azt csinálnak, amit akarnak. Az Alien 4 forgatásán ez annyira zavarta, hogy egy hevesebb vita után ököllel verte a mosdó falát, pedig alapvetően nyugodt típusnak vallja magát. Ő írta a Toy Story forgatókönyvének egyik változatát is, de az eredetileg túl komor hangvételből a másik végletbe esett, ami sok volt a Pixarnak, így itt sem sok minden került be a film bemutatásra kerülő verziójában, de mivel dolgozott rajta, őt is jelölték Oscar-díjra. 1997-ben, öt évvel Buffy mozis bukása után kereste meg Gail Berman producer, hogy dolgozzon nekik, és írja át a Buffyt a tévére. Whedon mindig is szerette volna kiírni magából gimis élményeit, így igent mondott.
A tévé volt igazán az ő világa, az a médium, amiben kiteljesedhetett, hiszen itt nem a rendező az úr, hanem az alkotó, és az írók. Itt nem fordulhatott elő, hogy a színész vagy a rendező átírja a dialógusait, amire Whedon különösen háklis volt. Amikor a Bosszúállók: Ultron kora sajtóturnéján, Londonban beszélgettünk vele, elmondta, hogy csak úgy vállalta el a két Bosszúállók-film rendezését, hogy a forgatókönyvbe nem engedett beleszólást senkinek. “Nem azért dolgoztam a könyveken annyit, hogy utána valaki, akinek nem ez a szakmája, aki nem ért hozzá, elbarmolja. Minden forgatókönyv egy hosszú, nem egyszer keserves alkotói folyamat eredménye és túl értékes ahhoz, hogy semmibe vegyék.” A Buffy, a vámpírok réme 1997 és 2003 között volt műsoron, és korát megelőzően a tinisorozatok non plus ultrájának számított. Whedon karakterei, különösen a nők, az erős, határozott nők, sok kritikai elismerést hoztak neki, és a rajongók is imádták - ő volt az első olyan tévés író/alkotó, akinek a nevét meg is jegyezték a szakmán kívül.
Minden film vagy sorozat a természeténél fogva tökéletlen alkotás. Ilyen volt a Buffy, a Firefly és az Ultron kora is az. Egy alkotást soha nem lehet befejezni, amikor a tévébe vagy a moziba kerül az adott állapotát mutatja, amivel többé már nem volt időm foglalkozni. Nincs egy olyan gomb a vágóasztalon, ami egycsapásra kijavít minden hibát, és tökéletessé, befejezetté tesz egy filmet.
A Buffy volt az a sorozat, ami megmutatta, hogy a fantasy műfaja nemcsak a nördöket érdekli, és igenis lehet érdekes, a nagyközönséget is érdeklő világokat alkotni vámpírokkal, démonokkal és a rájuk vadászó szőke tinicsajjal együtt, akik persze a mindennapi problémáinkat és az azokra adott megoldásokat személyesítették meg. A hat évad alatt Whedon minden olyasmit kitalált és kipróbált, ami elütött az akkori tévés normától. A mai napig felemlegetik a tulajdonképpen dialógusmentes Hush (Csitt!) című epizódot a negyedik évadból, vagy a hatodik etapban leforgatott musicalepizódot, amiben a szereplők dalban mesélték el a sztorit hagyományos dialógusok helyett - ezeket azóta több sorozatban utánozták. A Buffyval párhuzamosan, 1999 és 2004 között futott annak spinoffja, az Angel, amiben Whedon kisebb szerepet vállalt, mindössze 8-10 epizódot írt belőle, és csak néhányat rendezett, mert ekkor már a Firefly című űrwesternnel foglalkozott, ami az első keserű tévés csalódása is volt egyben.
Én általában nagyon bírom, amiket Joss Whedon csinál, és emiatt szinte mindent láttam tőle (csak az Angel maradt ki, mert egyszerűen nem érdekelt a karakter). És igen, tele vannak a történetei erős női karakterekkel – sőt főszereplőkkel –, ami filmes-sorozatos körökben nem feltétlenül ortodox dolog, de engem inkább általában fogott meg az, ahogy szétszedi, kiforgatja, felrugdossa a megszokott kliséket. Ami a Firefly második részében Crow-val történik, a Ház az erdő mélyén vége vagy a Buffy akár teljes Hush epizódja – ilyenektől lettem rajongó. Mert ezzel Whedon eléri azt, hogy úgy nézzem a dolgait, hogy nem igazán sejthetem, mi fog történni a kövezkező pillanatban, és ez jó. Legalábbis többnyire jó (igen, a Serenityre célzok, de hagyjuk is, még mindig nem tudok beszélni arról a bizonyos jelenetről).
Persze sejthető volt, hogy ha Whedon elkezd patinás képregénybrandekből készült szuperprodukciókon dolgozni, akkor kicsit meg lesz kötve a keze, és nem tud olyan bevállalós – vagy legalábbis olyan kaliberű – meglepetéseket villantani, mint szokott. De azért apróságokban nagyon is érezni a Bosszúállókon a klisédöntögetést. Amikor Hulk és Thor vállvetve lezúznak egy csapat szörnyet, aztán a jól végzett munkától elégedetten pihegnek, és akkor a mindig morcos Hulk bepuncsol egyet Thornak – az a jelenet nagyon Whedon. Valószínűnek tartom, hogy a mostani twitteres bolhacirkuszt kiváltó „bajba jutott nőˮ cselekményszál is részben a megkötött kezekből fakad, illetve szerintem nincs semmi baj egy ilyen toposszal, amíg nem öncélúan használják (persze próbáljam ezt elmagyarázni a pc-biciklit a józan ész határain messzire túltoló önjelölt igazságharcosoknak). Az mindenesetre biztos, hogy elég vicces nőgyűlölőzni azt az embert, akinek Buffyt, Willow-t, Faithet, Zoet, Rivert vagy éppen Echót köszönhetjük. Remélem, Whedonnak erre is lesz majd valamikor egy csattanós válasza, akár valamilyen sorozatjelenetben. (SG)
A Nathan Fillion főszereplésével készült, klasszikus űroperát hagyományos kalandfilmes és western vonásokkal ötvöző, zseniális dialógusokra és nagyon aprólékosan kidolgozott világra épülő sorozat a Fox adón került adásba - és bukott meg 13 rész után. A Fox az epizódokat nem abban a sorrendben vetítette, amiben kellett volna (ez gyakran előfordul, néha pozitív hatása van a sorozatra, legtöbbször azonban nem), de a Whedon fantáziájának mai napig legjobb darabjának tartott sorozatot még mindig az egyik legjobb tévés sci-fiként emlegetik, és ugyan 12 éve volt utoljára látható, a rajongók a mai napig reménykednek a folytatásban. Az 500 évvel későbbi jövőben dúló galaktikus polgárháborúba helyezett sztori egy Serenity nevű hajó legénységének története, akik keményen dolgozó kisemberként igyekeznek megélni, a kapitányuk egy Han Solóba oltott Wyatt Earp, de felsorolhatnánk az összes szereplőt, hiszen komplett háttértörténettel bíró, gondosan megírt alakokról van szó, akik pillanatok alatt az ember szívéhez nőttek.
Éveken át más fantáziájának szülötteivel foglalkoztam, és úgy gondolom, ennyi elég volt. Szeretném végre megvalósítani azokat a dolgokat, amit évek óta foglalkoztatnak. Vannak olyan ötleteim, amikkel még 2007-ben kezdtem el foglalkozni, ideje lenne már végre kiírni őket magamból. Főleg tévés projektekben gondolkozom.
A Fox nem egyedül hibáztatható a Firefly bukásáért, a nézettsége nagyon nem volt jó, és a kritikusok szerint egy katyvasz volt, amit ugyan a dialógusok valahol megmentettek, de a látványvilága és az erőltetett sci-fi/western hangulat agyoncsapott. A bukta után Whedon haragudott a Foxra, londoni kérdésünkre azt felelte, hogy ez egy olyan meghatározó pofon volt, amit soha nem fog elfelejteni, és ugye 12 éves balhéról beszélünk. 2004-ben Whedon leforgathatta a sorozat Serenity című, filmes lezárását, amit a 2005-ös év legjobb sci-fijének választottak - a forgatókönyvet a Firefly le nem forgatott második évadához írt ötletekből rakta össze. A következő tévés projektje, a Dollhouse (2009-2010) szintén a Foxhoz került, de legalább két évadot megélt, előtte pedig leforgatta az internetre szánt, Dr. Horrible's Sing-Along Blog című minsorozatát, amivel saját bevallása szerint többet keresett, mint a Bosszúállók rendezésével, és megmutatta, hogy egy internetes sorozat is lehet sikeres.
A filmvilágba a Marvelnél tért vissza 2011-ben, amikor megrendezte a Thor stáblista utáni jelenetét, és tanácsokat adott a rendezőnek pár jelenettel kapcsolatban. Volt persze oka annak, hogy Kevin Feige, a Marvel főnöke egy éven át rimánkodott neki: 2004 és 2008 között a Marvelnek írta az Astonishing X-Men 24 képregényfüzetét, és Feige ekkor lett rajongója a stílusának. Az a száraz, fanyar, de mégis éles és újszerű humor, amivel Whedon minden egyes projektjét megközelíti, pontosan az volt, amire a Marvelnek nagy szüksége volt. Feige szerette volna, ha a filmjeik igazi képregényfilmek lettek volna, így Whedon a Thor után minden Marvel-filmen dolgozott vagy forgatókönyv-konzultánsként, vagy íróként és rendezőként. A második Bosszúállók film előtt azonban jelezte, hogy nem kér többet a Marvelből, és kiszáll, legalábbis egy ideig, és saját tévés ötletei megvalósításával foglalkozik majd. A mai tévés piacot elnézve van is helye a palettán.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon