Kis ideig, de megint gyerek voltam

Ha 11 éves koromban látom a Holnapoliszt, valószínűleg azonnal a kedvenc filmem lenne. 31 éves koromban be kell érnem azzal, hogy szórakoztatott egy pontig.

Az a pont speciel a vége volt, de közben voltak nagy ingázások abban, hogy mégis mennyire szórakoztam. Egyszer nagyon, máskor csak egy kicsit.

Kezdem az elején: a Tomorrowland egy Disneyland-beli ride, aminek most hirtelen nem tudom a magyar nevét, egy látványosság, amire fel lehet ülni, egy hullámvasút-szerűség a hullámok és a vasút nélkül, egy műanyag prezentáció arról, hogy hogyan képzelték el a jövőt a hatvanas években. A gondolat, hogy ilyen látványosságból film készüljön, nem annyira hülyeség, legalábbis annyira nem, mint az első Karib-tenger kalózai előtt volt, igaz, annak a negyedik részére már mindenkinek elege lett belőle. A Tomorrowlandet meg lehet filmesíteni, vagyis inkább lehet belőle egy másik látványosságot csinálni, de Brad Bird (L'ecsó, A hihetetlen család) filmjének még rengeteg más előképe van, a Jetson-család retrofuturizmusától elkezdve a Rocketeer hurrá-patrióta kalandfilmjéig. És sajnos az E.T. utáni családi sci-fik bugyutaságából is van benne bőven, de erről majd később.

A Holnapolisz főhőse az előzetesek és a promók ellenére nem George Clooney, hanem Britt Robertson, azaz Casey, egy nem teljesen meghatározott korú lány, aki egyedül él öccsével és a NASA-mérnök apjával. Amikor próbálja megszabotálni azt, hogy a leállított NASA-program miatt az apja munkanélküli legyen, elkapják a rendőrök. Kiengedik, de amikor átnézi a tárgyait, talál valami furcsát közöttük: egy T-betűt ábrázoló retrokitűzőt, amit ha megérint, átlát egy másik világba. Ahol először egy búzamezőn találja magát, a messzeségben egy egészen földönkívülinek kinéző várossal. Mi már tudjuk, hogy mi ez, mert végignéztük a film prológusát, amit nem mondok el, mert nekem a Holnapolisz egyik nagy HŰ-pillanatát okozta. Én ritkán szoktam ámuldozni filmeken, a mindenhol jelen lévő elnagyolt CGI-nek sikerült ezt teljesen kiölnie belőlem, de Bird filmjének prológusában hüledeztem. Újra 11 éves voltam, csak sajnos a film hitte azt, hogy az is leszek végig.

Amikor Casey rájön, hogy mit is látott, ott kezdődik el igazán a Holnapolisz története, amit nagyon cselesen az előzetesek szinte teljesen eltitkoltak, mert mellé szegődik egy Athena nevezetű kislány, aki nem egészen mutatja annak magát, ami, mögéjük pedig érkezik egy seregnyi, irtó vicces konzervmosollyal operáló, de gyilkos androidhadsereg, akik mindenképpen próbálják megállítani őket. Mennyi minden történt, és George Clooney-t még nem is láttuk. És Hugh Laurie-t is csak a prológusban.

Ha bárki is követi, hogy mik mennek mostanában a tiniközönségnek célzott filmekben, akkor nem fog annyira hanyatt esni a Holnapolisz sztorijától. Egy lány különleges, csak ő menthet meg valamit, aminek a létezéséről 12 órája nem is tudott, a felnőttek nagyrészt mind gonoszok vagy tehetetlenek, a gyerekek pedig mind nagy dolgokra képes ártatlan teremtések. Bird filmje legalább annyi előnye van, hogy szándékosan dilis: az egész tényleg egy kiskorunkban olvasott képregényre emlékeztet, vagy egy rajzfilmsorozatra, ami pár részt ért meg a Disney-délutánban. Valami, aminek minden része ismerős régebbről, mégis egy modern generációnak akar szólni.

Erre a feladatra pedig Bird mellett a Disney a Lostot és Prometheust író Damon Lindelofot kérte meg, aki egyrészt megfelelt a feladatra, és nem is. Az említett sorozat és film is tele volt ponyvaelemekkel, röhejes mitológiával, és azokkal a mondatokkal, amik inkább tűntek egyszerűbb forgatókönyvírói utaknak, mint tényleg elhangzó szavaknak. Biztos tudja az olvasó, miről beszélek, de idézem:

Most ezt nincs idő elmagyarázni!

És a Holnapoliszt is belengi az, mintha itt valaki nem magyarázni szeretne, csak lökdösni előre, hogy jöjjön a következő csavar vagy akciójelenet, és addig se gondolkozzunk rajta. Ebből a szempontból végül is jól sikerült megfilmesíteni a vidámparki látványosságot, általában azokban sem szokás megállni, hanem visz minket a csónak vagy kocsi előre, amíg ki nem érünk a napfényre. A Holnapolisz világából nem sokat érteni (Az egy párhuzamos valóság? Egy másik dimenzió? Egy másik bolygó? Egy látomás? Ott megáll az idő?), az erőviszonyok nincsenek tisztázva (Mit is akar a gonosz pontosan? Honnan a hadserege?), és a film igazi konfliktusa és veszélyforrása csak a film utolsó húsz percében lesz teljesen világos.

Én nagyon nehezen tudom elviselni Lindelof marhaságait, és nem is értem miért, a Holnapolisznál sikerült. Mert hiába szólhatott be neki a Disney, hiába tolták el a premiert hónapokkal (ez virágnyelven azt jelenti, hogy még forgatnak hozzá vagy finomítanak az utómunkán), voltak részei, amik egész egyszerűen lenyűgöztek, az akciójelenetektől kezdve a díszletekig és a dizájnig. A Holnapolisz világa (és itt most a városra gondoltam) tényleg olyan, mint megannyi világkiállításon elképzelték a jövő mindennapjait, de szigorúan az adott kor stílusából kiindulva. A film nagyon is 2015-ös nagy költségvetésű film, amitől milliókat reméltek, de várakozásokon alul teljesített. Ami szomorú, ha belegondolunk, hogy Brad Bird filmje az egyetlen nyáron, amit blockbusternek szántak és nem remake vagy folytatás. Bár akárhányszor leírom ezt, mindig elfelejtem, hogy a világ egyik legnagyobb szórakoztatóipari vállalatának szellemi tulajdonán alapul.

És ezért megpróbál a lehető legnagyobb közönségnek szólni, ami azt jelenti, hogy a gyerekeknek is,  amit néha nehéz viszonylag cinikus harmincasként felfogni, mert a Holnapolisz hangulata egyszerű és naiv, ahol tényleg nem kell kérdéseket megválaszolni, csak robogni kell azzal a nagy tempóval előre és élvezni a látványt. Néha nekem sikerült, néha kevésbé. Amikor sikerült, akkor viszont sikerült mértéktelenül kielégítenie a vágyaimat, amit egy ilyen másfajta szellemi terméktől elvárok.