Cara Delevingne papírlánynak sem utolsó

Senki ne aggódjon amiatt, hogy esetleg korábban nem tudta, mik azok a papírvárosok, A robot és Franket is rendező Jake Schreier új filmjéből egy életre megtanulja majd – nagyjából úgy, mint a Die Hard 3 után, hogy Chester A. Arthur volt az Egyesült Államok 21. elnöke. Tegyük is mindjárt tisztába: papírvárosnak azokat a fiktív településeket nevezzük, amelyeket a térképkészítő azért helyez el a térképeken, hogy ezekkel buktassa le azokat, akik a szerzői jogokra fittyet hányva másolják le munkáikat. A papírvárosokhoz hasonlóan léteznek papírutcák, fantomtelepülések, sőt, még fantomszigetek is.

A Papírvárosok sztoriját John Green azonos című regénye adta, akinek – a Csillagainkban a hiba után – ez immár a második könyve, amit filmre visznek. A történet akár egy egyszerű kertvárosi tinirománc is lehetne, amelyben a két fél lelki társra talál a másikban, de itt a két főszereplő épp a szöges ellentéte egymásnak. Quentin egy igazi rendes srác, nagyjából olyan, amiről minden anyuka álmodik, amikor belecsap a gyerekvállalásba, a szomszédlány, Margo pedig egy nyughatatlan, izgága és színes egyéniség. Föloldhatatlan ellentét. Vagy mégsem?

Quentin már gyerekkora óta szerelmes Margóba, kiskoruktól kezdve együtt lógtak és cangáztak, de a reménytelenül szerelmes srác sosem tudott kitörni az átkozott "friend zone"-ból, aztán mire beköszöntött a gimi, már olyan messzire sodródtak egymástól – pontosabban a lányt vitte olyan messzire az élet –, hogy szinte elképzelhetetlenné vált, hogy az egészből egyszer bármi is legyen. Ám egy éjszaka Margo váratlanul bemászik Quentin ablakán (ahogy régen is, és nagyjából úgy, mint az összes tisztességes tinisorozatban szokás), elmondja, hogy épp bosszút kíván állni az immáron expasiján, akiről kiderült, hogy hosszú hónapokon keresztül csalta őt. A terveihez viszont szüksége van egy autóra és egy sofőrre is, és persze hogy csak ilyenkor jut eszébe az egyébként épp szemben lakó jófiú.

Quentin vonakodva ugyan, de belemegy a buliba, aztán rövidesen kiderül, hogy eddigi élete legkalandosabb és legboldogabb éjszakáját éli át. Alig várja, hogy másnap a suliban (hol máshol?) újra találkozzon a lánnyal, ám Margo szőrén-szálán eltűnik. Quentin pedig ott marad az előző éjszaka élményeivel, az iskola furcsa, felszívódott csajának cinkosaként, és persze ismét, vagy még mindig, szerelmesen. Szerencsére a lány állandóan nyomokat hagy maga után, ezért aztán Q barátaival, Bennel és Radarral kiegészülve kezdetét veheti a roadmovie-ba oltott nyomozás, amibe később Margo egyik barátnője, a csodacsini Lacey is beszáll.

Az események katalizátora, Margo egyébként épp olyan, mint egy papírváros: egy szándékosan elkövetett hiba, maga a megtestesült megvezetés, amivel kapcsolatban teljes joggal merül fel a kérdés: vajon tényleg létezik? A filmben Quentin is úgy jellemzi: "Annyira szerette a rejtélyeket, hogy végül ő maga is azzá vált." Margót a hipernépszerű modellány, a színésznői pályával is kacérkodó Cara Delevingne alakítja, aki épp azt mondta a szerepről, hogy úgy érzi, mintha csak rá szabták volna, igazából nem is kellett mást tennie, mint önmagát adnia. Hiába központi figurája a sztorinak, szerencsére nem szerepel sokat a filmben, valahogy még mindig jobban áll neki, amikor kíméletlen fapofával szántja végig a kifutót. A Papírvárosokban is azok a jelenetek mennek neki a legjobban, amikor nem szól egyetlen árva szót sem, inkább csak látványosan jelen van, mintha a díszlet dísze lenne. Például kidugja a fejét a kocsi ablakán, mi meg gyönyörködhetünk abban, ahogy lobogtatja a haját az éjjeli menetszél. (Ha nagyon rosszindulatú lennék, most biztosan azt írnám, hogy a  vastagszemöldökű Delevingne csupán papírszerepet játszik, haha, de nyilván nem vagyok az.)

A Quentint alakító Nat Wolff ezzel szemben remekül hozza az esetlen kamaszfiút, simán el tudom képzelni, hogy hamarosan ő lesz az új Michael Cera vagy Jesse Eisenberg. Annak ellenére, hogy a történet során karaktere nagy jellemfejlődésen megy keresztül (kvázi-férfivá érik, vagy mi, bár ezzel most talán erősen túlzok), mindvégig jól és átélhetően teljesít. Az olyan mellékszereplők, mint Ben, Radar és Lacey, nem csupán háttérkarakterként funkcionálnak, hanem nagyon is sokat tesznek hozzá a film hangulatához.

Az alkotók érzelmi intelligenciája mellett mindenképp ki kell emelni a Papírvárosok humorát is, ami egészen remek: nem Ace Ventura-kaliberű powerpoénokkal bombáz, amiktől az ember legszívesebben lefejelné a dohányzóasztalt kínjában, hanem aprócska, de életszerű és szellemes beszólásokkal nevettet, amik leginkább a saját, barátainkkal folytatott párbeszédeinket idézik. Például szerintem még sosem volt ilyen vicces a Pokémon főcímdala, de fekete fiút sem láttam még konföderációs zászlós pólóban csókolózni a (szintén fekete) barátnőjével.

A film egyik legnagyobb húzása egyébként, hogy remekül elegyíti a tinifilmek két iskoláját, tehát egyszerre retrospektív és nagyon is aktuális. Szuperül visszaköszön a nyolcvanas és a kora-kilencvenes évek olyan alapvetéseinek esztétikája, mint a Nulladik óra, a Tökéletlen idők, a Változó világ vagy akár a Meglógtam a Ferrarival (véget ér a suli, közeleg a nyár, lógunk az órákról, nyakunkon az érettségi bál, stb.), de ezeknél azért lényegesen több szenvedést és kamaszgyötrelmet is ábrázol, és ilyenkor elég csak Wolff egy másik filmjére, a Gia Coppola által rendezett, 2013-as Palo Altóra gondolnunk. Ezt a sikeres egymásratalálást egyébként már a film első képkockái is nyilvánvalóvá teszik, amelyek alatt egy '85-ös Replacements-dal (a Swingin' Party) néhány éves elektronikus feldolgozása szól.

És ha már a zenéknél tartunk: mint ahogy a kétezres évektől minden épkézláb és cukimuki indie-filmben feltűnik egy csomó tök jó előadó száma, úgy a Papírvárosok kapcsán is érdemes lehet majd legalább egyszer végigpörgetni a filmzenealbumot, mert olyanok szerepelnek rajta, mint a Vampire Weekend, a War on Drugs, Santigold, a HAIM és Twin Shadow.

A Papírvárosok tehát nemcsak arról szól, hogyan boldogul egymással egy társadalmi konvencióknak megfelelni igyekvő kamaszfiú és egy antikonformista, megállapodni képtelen, néha már bosszantóan felelőtlen bakfis, hanem arról is, hogy csakugyan léteznek olyanok, akik, akár akarva, akár akaratlanul, de megteremtik a saját mítoszukat. Azt üzeni, hogy ezek a különleges, legalábbis a külvilág által különlegesnek hitt személyek nem feltétlenül olyanok, amilyennek kívülről látszanak: ők is csak emberből vannak, és talán épp egy papírvárosbeli papíréletről álmodnak. A film tanulsága pedig az, hogy meg kell tanulni elengedni a dolgokat, meg hogy az élet sokszor nem fair, sőt kifejezetten tragikus. Ezt azért tompítják azzal, hogy azért így is számos varázslatos pillanatot átélhetünk, és rengeteg szép emléket raktározhatunk el, bármennyire is coelhói gondolatoknak tűnnek ezek a vigasztalások.