Nőknek nem terem se babér, se szöveg, se hírnév

2015.08.11. 15:21
Csak az nem veszi észre, hogy valami nagyon nem stimmel a film- és tévé világában a női és kisebbségi egyenjogúság kérdésében, aki nem látott semmit az elmúlt 15 évben. Egy kutatóintézet munkatársai viszont egy rakást megnéztek helyettünk is, és az adatokat kielemezve arra jutottak, hogy a legkevesebb esélyünk a filmes befutásra akkor van, ha fekete/latin/ázsiai leszbikusok vagyunk, kivéve, ha producerként tűnünk fel, a pénzt ugyanis tökmindegy ki hajtja fel.

Igazság szerint több vizsgálatról van szó, melyek különböző szempontok szerint és több időintervallumra vonatkozóan is azt vizsgálták, milyen esélyekkel indulnak a különböző nemű, rasszú és nemi beállítottságú emberek ugyanazért a munkáért Hollywoodban. A kutatást a University of Southern California munkatársai végezték (a teljes kutatás itt), az elsőben a legutóbbi 7 év legtöbbet kereső filmjeit vizsgálták meg nemek, rassz és LMBT szempontból, és persze kiderült, hogy még mindig hatalmas egyenlőtlenségek vannak Hollywoodban. A kutatók 2007-től kezdődően minden év száz legnagyobb bevételt hozó filmjét vizsgálták át, összesen 700-at, melyekben 30 835 szöveges szerep jutott a színészeknek. A kamera mögé is bepillantottak, és ugyanilyen szempontok alapján vizsgálták a rendezőket, forgatókönyvírókat és producereket is.

A számokat megnézve a kutatók egészen döbbenetes képet kaptak Hollywoodról, ami cseppet sem igazolja azt, amit az USA saját magáról sugall a világnak, ti. hogy ők lennének a tolerancia és egyenlőség fellegvára. A 2007 és 2014 között mozikba került 100 legnagyobb bevételt hozó filmben a lakosság felét kitevő nők a szöveges szerepek vagy névvel szereplő karakterek mindössze 30,2 százalékát kapták meg. Az Inequality in 700 Popular Films, azaz Egyenlőtlenség 700 népszerű filmben című vizsgálat másik nagy tanulsága az volt, hogy a szöveges szerepek 73,1 százalékát fehérek kapták meg, ami megint csak nem tükrözi az amerikai társadalom összetételét, illetve ha a középnyugati és déli kisvárosokat nézzük, talán, de mivel a filmek nagy része olyan nagyvárosokban játszódik, mint Miami, Los Angeles, San Francisco, New York vagy Chicago, nem nagyon állja meg a helyét.

A USC felmérésének az a része sem fest sokkal kedvezőbb képet Hollywoodró, amiben a kamera mögött dolgozókat számszerűsítették. Az eddig is világos volt, hogy a női rendezőknek sokkal nehezebb elfogadtatni magukat, mint a férfiaknak, ennek megfelelően a hét vizsgált évben a filmekre 779 férfi rendező és csak 24 női jutott, amit azért elég nehéz lenne azzal magyarázni, hogy a nők nem akarnak rendezni, hiszen ez szimplán nem igaz. A 2014-es filmeknél csupán 15,8 százalékánál lehetett női rendezőt, írót vagy producert felfedezni. Azt már láttuk, hogy a rendezők között 1,9 százalék az arányuk, az írók között 11,2, a producerek között 18,9 százalékban vannak jelen - azaz leginkább a pénzszerző szerepben tudnak érvényesülni a nők. Amikor egy nőt forgatókönyv mellé engednek, akkor a szöveges szerepek arányai kicsit változnak: kimutathatóan több és idősebb női karaktert írnak bele a történetbe, mint férfi pályatársaik.

A nők negatív megkülönböztetésére az is elég beszédes példa, hogy a 2014-ben legtöbbet kereső 100 film főszereplői között egyetlen egy 45 év feletti nőt sem találunk. Ennek az egyik oka az egyébként, hogy Meryl Streep az egyetlen olyan 45 fölötti nő, akire egy blockbustert is rá mernek bízni, 2014-ben csak mellékszerepeket vállalt, ezzel is rontva a statisztikát, amiből az is kiderül, hogy ha akciófilmről van szó, akkor a nőket a szokásosnál is hátrébb sorolják. Az ilyen filmekben a szerepek csak 21,8 százaléka jutott nekik - kíváncsi lennék, mi erről Ronda Rousey MMA-világbajnok véleménye.

A 2007-14 között vizsgált 700 film mindössze 11 százalékát lehetett a nemi szerepek megoszlása szempontjából kiegyensúlyozottnak tekinteni,

azaz a szöveges szerepek felét ezekben kapták nők, a 2014-es filmekben viszont mindössze 21 főszerep vagy társ-főszerep jutott nőknek (2007-ben is ugyanez az arány volt megfigyelhető). A 21 színésznőből egy sem játszott leszbikus vagy biszexuális karaktert, és csak hárman voltak ázsiai/fekete/latino származásúak. Az animációs filmek karaktereinek negyede sem volt nő. És ha már a nőknél tartunk, a kutatásban azt is megnézték, milyen arányban alkalmazzák a nőket díszítőelemként: a nők 28 százalékánál állapították meg, hogy kihívó öltözéket visel, míg ugyanez az arány a férfiaknál csak 8 százalékos volt. A nőket többet is vetkőztették (26,4 vs. 9,1 százalék - épp ez ellen kampányol Kevin Bacon) és a forgatókönyvekben négyszer annyit (12,6 százalék vs. 3,1 százalék) foglalkoztak a külsejükkel (Jaj, de jól nézel ki! / Miért nem fogysz már egy kicsit?), mint a férfiakéval. Igen aggasztó, hogy a nők szextárgyként kezelése egyre korábban elkezdődik, a 13-20 éves nőket pont olyan mértékben jelenítik meg így a vásznon, mint a 21-39 éveseket, a 40-64 év közötti nőket viszont jóval ritkábban.

Az is érdekes, hogy a vizsgált 100, 2014-es filmben a szöveges szerepek 4,9 százaléka jutott csak a latino származású színészeknek, azaz a Halálos iramban franchise a szereposztást tekintve is a sci-fi-kategóriába sorolandó. Mindez úgy, hogy az amerikai lakosság 17,1 százaléka latino származású, és a mozinézők egynegyedét is ők adják. És ha már itt tartunk: a nők a 2014-es mozijegyek mintegy felét vásárolták meg. Hollywood arra is képes volt, hogy az Aloha című filmben a főszerepet arra az Emma Stone-ra osztotta, akinél fehérebbet elég nehéz lenne találni az álomgyárban, miközben a karakter, akit alakított, negyedrészt hawaii őslakos, negyedrészt pedig kínai volt, legalábbis ezt mondta saját magáról. A trend itt nem áll meg: a vizsgált 100, 2014-es filmből 17-ben egyáltalán nem jutott szöveg fekete színészeknek, negyvenben pedig egy ázsiai származásúnak sem.

A nem-fehér (így egyszerűbb lesz rájuk hivatkozni) karakterek tekintetében Hollywood még rosszabbul áll, mint a nőknél: 2014-ben csak 17 olyan film volt az első 100-ban, amiben a főszereplő vagy társ-főszereplő nem-fehér származású volt, és csak 3 olyan akadt, aminek szereplőgárdája legalább felében nem-fehér emberekből állt. Ha a rasszok szerinti megoszlást nézzük, a 100 legsikeresebb, 2014-es fiimben szereplő színészek 73,1 százaléka volt fehér, 12,5 százaléka fekete, 5,3 százaléka ázsiai, 4,9 százaléka pedig latino származású. Az araboknak 2,9 százalék jutott, az amerikai őslakosoknak még egy százalék sem, az “egyéb” rasszú színészeknek pedig 1,2 százalék. Tényleg csak a vicc kedvéért nézzük meg a rendezőket: 

a 2014-es lista 107 rendezőjéből 5 volt fekete, és közülük egy volt nő. Ha a szélesebb merítést vizsgáljuk, a 700 filmes kalapba 45 (5,8 százalék) fekete és 19 (2,4 százalék) ázsiai származású rendező került.

A kisebbségeknél maradva az LMBT karakterek száma is megér egy misét: 2014-ben összesen 4610 szöveges szerepet számolt össze a USC kutatógárdája, ezek közül 19 jutott meleg, leszbikus vagy biszexuális szereplőknek, és egy sem a transzneműeknek. Érdekes ezt összevetni azzal az itthon általánosan elterjedt véleménnyel, hogy “mindenhonnan csak a melegek ömlenek”. És nem hisszük el, de még ebben az összehasonlításban is a fehér férfiak járnak jól: a 19 LMBT-karakterből 12 férfi volt,  16 százalékuk pedig fehér.

Dr. Stacy L. Smith, a kutatás vezetője úgy gondolta, érdemes lenne összevetni az amerikai eredményeket a világ tíz legnagyobb filmes piacával, így összehoztak egy olyan felmérést, amiben 2010 januárja és 2013 májusa között bemutatott filmeket vizsgáltak az USA mellett az Egyesült Királyságban, Ausztráliában, Oroszországban, Németországban, Franciaországban, Brazíliában, Kínában, Indiában, Japánban és Dél-Koreában. Összesen 120 filmet vizsgáltak, a kritériumok hasonlók voltak.

Az eredmények is.

A 120 film összesen 5799 szöveges szerepéből 30,9 százalék jutott a nőknek, és 69,1 százalék a férfiaknak, és csak a filmek 23,3 százalékában volt női főhős.  Ha az arányokat nézzük, a legtöbb női szereplőt az angoloknál és Brazíliában kapunk, közel 40 százalékot, a legkevesebbet pedig Indiában, 24,9 százalékot. Meglepő, de a legtöbb női főszereplőt a dél-koreaiak adták, pontosan a filmek felében, második helyen pedig a kínaiak végeztek 40 százalékkal. Indiában és Franciaországban ezzel szemben egy ilyen film sem akadt a vizsgáltak között. A vizsgálat többi eleme is hasonló eredményt hozott: a legtöbb női rendezőt az angolok és a kínaiak adták, az íróknál az angol nők lehettek a legbüszkébbek 58 százalékkal, a producerek között viszont meglepően sok brazil nő dolgozik (47 százalék).

A külső megjelenést leginkább a németek hangsúlyozták ki, náluk a filmek 40 százalékában öltöztették kihívó ruhába a nőket, és 39 százalékuk vetkőzött is a vásznon. Ezzel a legkevésbé Kínában és Dél-Koreában foglalkoztak, a kínai színésznők mindössze 15 százaléka rohangált tűsarkúban és hasig sliccelt selyemruhában, és csak 14 százalékuk vetkőzött a filmekben, de Koreában még ennél is puritánabbak a filmesek: 11 százalék miniruhára 10 százalék vetkőzés jutott. A teljes jelentés, amiben egyébként azt is megjegyzik, hogy az országonkénti tíz film nem nevezhető igazán reprezentatív mintának, itt olvasható.

Egy Jezebel.com nevű blogon nemrég megjelent írásból az derül ki, hogy a filmipar hímsovinizmusa a könyvkiadók esetében is megfigyelhető. Egy írónó ötven ügynökséget keresett meg saját (Catherine) nevén, és küldött el nekik pár oldalt egy készülő regénye kéziratából, de két hónap alatt csak két választ kapott vissza. A kissé frusztrált nő gondolt egyet, létrehozott egy kamu emailcímet egy George Leyer nevű férfi nevében, és az ötvenes listáról hat random ügynökségnek küldte el ugyanazt a levelet és kéziratrészletet. Öt választ kapott - egy napon belül. Ezen felbátorodva elküldte mind az ötven címre - 17 helyről érkezett visszajelzés. Összehasonlította a reakciókat is: ugyanaz az ügynökség, ami a női névről érkezett oldalakat csodás nyelvezetűnek, de üresnek találta, a (nem létező) férfitől érkezőre azt írta, hogy szépen felépített, okos munka.

A szórakoztatóipar pontosan ugyanott tart 2015-ben, ahol ötven évvel ezelőtt.

A nők csak kivételes esetben kapnak azonos bért a férfiakkal, és most Jennifer Lawrence-re nézünk éppen, mint egyetlen olyan A-listás színésznőre, aki annyit vagy többet keres egy filmjével mint férfi színész kollégái (de ez sem mindig igaz). Mást nem nagyon tudunk említeni, ellenpéldát viszont igen: Lily Tomlin és Jane Fonda egy vígjátéksorozat főszereplőiként kaptak ugyanannyit, mint a sorozatban csak mellékszerepet kapó Martin Sheen és Sam Waterston. Amanda Seyfried még ennyire sem járt jól, neki 10 százalékkal kevesebbet fizettek egy blockbuster főszerepéért, mint férfi társának. És így tovább.

Amikor Hollywoodot és úgy általában  a filmipart szembesítik azzal, hogy a számok alapján mennyire hímsoviniszta, rasszista és homofób, rögvest a tévére kezdenek el mutogatni, tessék, ott van lehetősége a nőknek is, Shonda Rhimes négy sorozattal is szerepel az ABC-n, a Blackish című sitcomban és az Empire című zenés drámában szinte csak feketék, a Fresh Off the Boat-ban meg ázsiaiak szerepelnek! És eleve, a számok azt igazolják, hogy a tévében egyenlőség és testvériség van, leszbikus fekete rendezők dolgoznak koreai-amerikai forgatókönyvírók munkáiból, a főszerepeket pedig latina csajok kapják. Mint minden mítosz, ez sem igaz.

Ezt sem én mondom, hanem Lexi Alexander rendező, aki általában független filmeket rendez, de az Arrow producerei megkérték, hogy ugorjon be egy részre. Alexander fejest ugrott a projektbe, és mint azt az Indiewire.com-nak elmondta, élvezte is, mert a felelősség nem az övé: a tévében a rendező csak egy szakmunkás, akit egy feladat elvégzésére bérelnek fel, utána mehet isten hírével. A probléma csak az, hogy megint nem az számít, mit tudsz, hanem hogy kit ismersz. “A tévés melók jók és jól fizetnek, így egyfajta jutalomként kapod - már ha megfelelő kapcsolataid vannak, és férfinak születtél. A fekete és  latino férfiak ebben is megelőztek minket, egy nő már egy olyan női sorozaton, mint a Botrány vagy a Grace klinika is alig kap melót.” 

A női rendezőket mostanában nem azért alkalmazzák, mert tudnak valami olyat, amit a férfiak nem, mert hozzá tudnak tenni valamit a sorozathoz, amit másként látnak, mint a férfiak, hanem azért, hogy a kimondatlanul létező kvótát feltöltsék velük. És hogy mennyire nem a levegőbe beszél Alexander? A 2009/10-es és a 2013/14-es évadok között forgatott sorozatok mellett 479 olyan rendezőt alkalmaztak a stúdiók, akik első rendezésüket a tévében kapták meg. 82 százalékuk férfi volt. Ha a rasszok eloszlását nézzük meg, az arány még magasabb, a fehéreké lett a melók 87 százaléka, mindenki más pedig a maradék 13 százalékon osztozhatott. 

A képernyőn a tévé pedig azért tűnik olyan változatosnak, legalábbis ami a rasszok megoszlását illeti, mert a producerek nagyon okosan manipulálnak minket. Egy tömegjelenetre ránézve nem látjuk, hogy pont olyan patikamérlegen rakják össze a háttérben látható statiszták faji megoszlását, sőt, alkalmaznak több nem fehér színészt és alkalmi szerelőt, mint ahogy egy reality casting esetében sem véletlenül kerül be a műsorba pont hat tetovált pasi. Bezzeg ha a jelenet fontos részét nézzük, amiért a felvétel készül tulajdonképpen, akkor itt is a fehérek vannak többségben. A 2011-12-es évadban például a nem fehér színészek a szerepek 5,1 százalékát kapták meg, és ez hiába ment fel 12 százalékra a 2013-14-es évadra, még mindig nagyon-nagyon messze vagyunk attól, hogy amit látunk, annak köze legyen a valósághoz.



  • Hírek
  • Hírek