9 film, amitől jobban megérti a menekültválságot

Összeszedtük néhány olyan filmet, amelyeknek a segítségével néhány órán keresztül a háború elől menekülők, az átmeneti táborokba terelt, és az idegen országban, család nélkül újrakezdők szemszögén keresztül szemlélhetjük a világot. Némelyiket még gyerekkorunkban láttuk a tévében, némelyik óriási kasszasiker volt a mozikban, és olyan is van, amiket még csak filmfesztiválokon lehetett látni, de mindegyik itt felsorolt filmre érdemes egy új pillantást vetni most, hogy testközelből tapasztalhattunk meg a menekültválságot. Szerencsére ez nemcsak nekünk jutott eszünkbe: a magyarhangya munkatársai éppen azon dolgoznak, hogy összehozzanak egy olyan rendezvényt, ahol ezeket a filmeket is meg lehetne nézni együtt, hogy aztán közösen beszélgessünk és gondolkozzunk róluk. 

Ezen a világon (In this world, 2002)

Michael Winterbottom dokudrámája 12 évvel ezelőtt, 2003-ban kapta meg az Ezüst Medve-díjat a Berlini Filmfesztiválon, pedig teljesen olyan az egész film, mintha valaki megfilmesítette volna az utóbbi hetek magyarországi történéseit, embercsempészéstől kezdve egy tragikus teherautós utazásig. Két fiatal afgán menekültet követünk, akik Pakisztánból indulnak Londonba, az Ezen a világon stílusa ráadásul olyan, mintha tényleg a valóságot látnánk a szemeink előtt, Winterbottom amatőr szereplőket – többek között igazi menekülteket – castingolt a filmjébe, amitől már tényleg fájdalmasan valószerű az egész.  Ami pedig a legmeghatóbb, az az, hogy a főszereplő Dzsamal ugyan mindenhol teljesen kitaszított idegen, de valahogy mindig talál magának egy csapatot, akivel önfeledten tud focizni. (KD)

Papírsárkányok (The Kite Runner, 2007)

Papírsárkányok egy olyan film (illetve könyv), amitől az embereket végre elkezdte érdekelni, hogy mi is folyik valójában Afganisztánban.  Bár a sztori középpontjában két gyermek kapcsolata áll, mégis teljesen belelátunk a menekültek történetébe, hogy soha nem a legszegényebb réteg menekül, nekik ugyanis nincs pénzük arra, hogy megfizessék az embercsempészeket. Minden országot a gazdag, jómódú emberek hagynak el elsőként, így van ez Amirral is, akinek apja Kabul egyik igen jómódú, befolyásos, ráadásul felvilágosult embere, aki esténként viszkizget. A film kevésbé, de a könyv bámulatosan bemutatja, milyen hely is volt Afganisztán a szovjet megszállás előtt, és hogy Kabul egy felvilágosul, modern, fejlődő város volt, ahol a nőknek nem hogy kötelező volt az iskola, de sokan egyetemre is jártak, úgyhogy Afganisztán több száz évet ugrott vissza az időben a szovjet, majd a tálib megszállásnak köszönhetően. Aki azt gondolja, hogy menekültnek lenni annyira jó dolog, mert úgyis mindent megkapnak itt, az nézze meg a filmet, amiben egy benzines tartálykocsiban csempészik át a pakisztáni határon a gyerekeket, aztán ha szerencséje van, és nem fulladt meg közben, akkor kezdhet elölről mindent, azok nélkül, akiket igazán szeret. (KGy)

The March (1990)

A The March egy 1990-es norvég film, amit valamikor a kilencvenes években adott le a magyar tévé. Hiába volt ennyire régen, hiába voltak közülünk sokan akkor még gyerekek, a film néhány jelenete szabályosan beleégett az agyunkba. Legalábbis az Index újságírói közül sokan fel tudták idézni az Európát ellepő afrikai menekültek képeit. Nekem évekig eszembe jutott a vacsoraasztalnál az a jelenet, amikor a kedélyesen vacsorázgató európai család asztalát egyszer csak körbeállják a sovány afrikaiak. Csak állnak és nézik a vacsorát. De ugyanilyen emlékezetesek a zsúfolt kirakatokra rácsodálkozó, vagy az érkezésüket váró tévéstábokat elsodró afrikaiak képei. "Szegények vagyunk, mert ti gazdagok" – ez a jelszavuk, és ebből is látszik, hogy a The March a sivatagon és a Földközi-tengeren át érkező menekültjeinek helyzete nehezen vethető össze a háború elől menekülő szírekével. Ráadásul a The March mint film ezer sebből vérzik, egészen nevetségesen életszerűtlenül néznek ki benne a menekültek, mindegyiknek szép arca van, és homokszínű lepleket viselnek. És mégis: az elszántság, a kétségbeesés, a nincs más választásunk érzése miatt ez a film is nagyon jól rímel a mostani helyzetre. (MD)

District 9 (2009)

A District 9 helyszíne ugyan Johannesburg, de az űrhajótörött idegen lények gettósítása, a tőlük való félelem és az őket kihasználó szervezett bűnözés megerősödése egyáltalán nem dél-afrikai sajátosság, a történet ugyanúgy játszódhatna napjainkban és nálunk akár Röszkén vagy a Keleti pályaudvaron vagy éppen a szír-török határon is. A címbéli 9-es körzet azt a no-go zónát jelent, ahová a dél-afrikaiak bezsúfolták a menekülteket, mert félnek tőlük. Ám mivel az űrmenekülteket nem integrálja a többségi társadalom (ügyetlen kiszolgálók lennének a gyorséttermekben), a lakók kénytelenek egész nap guberálni és seftelni. Blomkamp áldokumentarista jelenetei mai szemmel nézve is egészen torokszorítóak, mert sok elemet átvett a District 9 korábbi, fapados változatából, amiben a rendező tényleg igazi johannesburgiakat faggatott ki, akik valóban féltek a városuk mellett hajótörést szenvedő, bűnbaknak kikiáltott, hús-vér bevándorlóktól. (SzGy)

Dheepan (2015)

Az idei Arany Pálmás filmről nem sokat hallani a Cannes-i Filmfesztivál óta, pedig Jacques Audiard filmje a kiéleződött menekültválsággal így ősszel még annál is aktuálisabb, mint a májusi nemzetközi bemutatójának idején volt. A Dheepan ugyanis a migránsok szemszögéből mutatja be a kérdést három Srí Lankáról menekülő sorsán keresztül. Az embercsempészek egy halott család útleveleit kínálják eladásra, úgyhogy a férfi és a nő kényszerűen összeáll, a táborból még egy árva gyereket is kerítenek maguk mellé, hogy aztán Franciaországban üldözött családnak adják ki magukat. Végül egy lepattant lakótelepen kapnak gondnoki lakást, itt kell fenntartaniuk azt a látszatot, hogy ők egy szerető közösség, akik mindenben támogatják egymást. Közben sem a nyelvet nem értik, a környezetükben uralkodó káoszt is lassan fogják fel, és még csak egymást sem tudják elviselni. A befejezést nem áruljuk el, de semmi jót ne várjunk. (A filmet októberben mutatja be a Cirko Film.) (LA)

Mediterranea (2015)

Korábban azt írtuk: a Mediterraneát már rég a Keleti pályaudvarnál vagy a közszolgálati tévében kellene vetíteni végtelenítve, ehelyett a Cinefesten lesz majd belőle két vetítés. A Mediterraneát idén mutatták be a Cannes-i Filmfesztiválon, a Kritikusok Hetén, ahol szintén csak a legelszántabb filmrajongók láthatták, pedig a menekültválság megértéséhez talán ez a film visz a legközelebb, és mégsincs lehetőség megnézni sehol. Hogy miért? Most csak azt a jelenetet emelem ki, amikor a két elcsigázott menekült megérkezik végre az ígéret földjére, Olaszországba, és kérdezi az utazást szervező-finanszírozó barátjuk, hogy milyen volt az út, akkor csak annyit felelnek fáradt mosollyal, hogy oké volt, miközben az előtte lévő jelenetekben éppen azt néztük végig, hogy milyen is volt egy rozoga motorcsónakkal nekivágni a Földközi-tengernek a sötét éjszakában, és egy lebegő izén várni a kilátástalan sötétségben, hátha felveszi őket egy hajó. És amikor ez a barát lecseszi őket, amiért még nem hívták fel az feleségüket azzal, hogy épségben megérkeztek, akkor a főszereplő hátramegy az udvarra telefonálni, és üvöltve könyörög a telefonban a feleségének, hogy nehogy nekivágjanak az útnak a kisgyerekkel, mert túlságosan veszélyes, maradjanak Burkina Fasóban, majd küld pénzt, amint tud. (A film hazai bemutatóján dolgozik a magyarhangya, ha érdekelné a film, dobjon egy levelet ide!) (LA)

Amerikai rapszódia (American Rhapsody, 2002)

A politikai helyzet elől tömegesen menekülő emberek nem is újkeletű jelenségek, és még csak nem is áll annyira távol a dolog a magyaroktól, hiszen 1944-ben, 1956-ben és 1989 előtt is sokan kényszerültek elhagyni Magyarországot. Többek között Andy Vajna is, aki családjával 56-ban menekült el és ha nem is közvetlenül erről, de vágójának, Gárdos Évának az élményeiről készítettek egy filmet közösen, Amerikai rapszódia címmel. A film az ötvenes évek hidegháborús képeivel kezd, miközben Scarlett Johansson elmeséli, hogy abban az időben mindenki börtönben volt, vagy még rosszabb helyzetben, és itt akasztásokat mutat a film. Nem csoda, hogy a család (Nasstasja Kinski, Tony Goldwyn) mindenét pénzzé teszi és menekül, gyűrűt, órát mindent átadnak az embercsempésznek (Szőke András), csak legyenek már Bécsben. Az Amerikai rapszódia nevetségesen rossz film, főleg a rettenetes színészi alakítások miatt, de azért főleg az első 20 percében az aktuális helyzetre fájdalmasan rímelő, hazai vonatkozású jelenetek vannak, szóval mégiscsak érdemes rá egy új pillantást vetni ebből a szemszögből: a vasfüggönyön fennakadt szőke tincs és a zöld határban gyakorolt angol mondatok egy-egy konkrét jelenetben jelennek meg, de az altatóval kiütött, krumpli zsákban csempészett csecsemőkről szerencsére csak beszélnek a filmben. (LA)

Gyönyörű mocsokságok (Dirty Pretty Things, 2002)

"Önök nem látnak minket. Pedig mi pucoljuk a koszukat, mi vezetjük a kocsijukat, és mi szopjuk a faszukat" – mondja a Veszedelmes viszonyok rendezőjének, Stephen Frears filmjének menekült főszereplője. Pedig a nigériai Okwe tulajdonképpen szerencsés, hiszen sok más társával ellentétben kijutott Londonba, ahol munkát is talált, nem is egyet. Munkát, nem állást, hiszen a film többi menekült szereplőjéhez hasonlóan ő is feketén dolgozik. A Gyönyörű mocsokságokból a menekültsors folytatását ismerhetjük meg, azt, hogy a vágyott határ átlépése után milyen útlevél, munkavállalási engedély, család és barátok nélkül élni. Hogy milyen egyik illegális munkahelytől a másikig vergődni, szinte alvás, pihenés nélkül létezni, orvosi diplomával a zsebben mondjuk taxisként dolgozni. Hogy milyen a klassz nyugati városok másik arca, amit azok, aki ott születtek, vagy turistaként járják be őket, nem ismerhetnek. És ez az élet még mindig sokkal jobb, mint amit a film hősei otthon hagytak.De ezzel a szociológiai tanulmány véget is ér, mert egy ponton Okwe és a másik főszereplő, a török menekült Seyna (a rendező valamilyen rejtélyes oknál fogva Audrey Tatou-ban látta meg a törököt) szervkereskedők nyomára bukkan, és innentől a Gyönyörű mocsokságok átvált thrillerbe. Persze a szereplők nem úgy nyomoznak, és nem is olyan helyzetekbe kerülnek, mintha mondjuk FBI ügynökök lennének, és azért így is kiderül, hogy aki menekült volt, lehet bármilyen okos, jellemes, erkölcsös, soha nem fog olyan elbánásban részesülni, és olyan életet élni, mint például a Londonban születettek. (MD)

  

Samba (2014)

Az Életrevalók rendezőinek új filmje egy látványos szállodai revüvel indul, aztán a kamera elindul hátrafele, át a táncosokon, a közönségen, a szálloda személyzetén, befordul a hátsó részekbe, végigmegy a folyosókon, és elér a konyhába, ahol a luxusvendégek drága ételeinek maradékát egy csapat illegális bevándorló söpri a szemétbe, középen pedig ott áll Samba (Franciaország első számú színésze, Omar Sy alakítja), aki azért harcol, hogy ne toloncolják ki az országból, ebben pedig egy kicsit szerencsétlen és idegbeteg szociális munkás (Charlotte Gainsbourg) próbál segíteni neki. A Samba viszont nem dráma, hanem olyan vígjáték, ami megpróbál egy kicsit elgondolkodtatni is, sajnos ez nem mindig megy neki, mert billeg A miniszter félrelép és egy komolyabb dráma stílusa között, de kétségtelenül teljesült vele Olivier Nakache és Eric Toledano rendezők kívánsága: hogy szórakoztató filmet készítsenek Franciaország láthatatlan embereiről.