Füveznek és szexelnek Larry Clark tinijei

Larry Clark filmjeit talán még az is felismeri, aki csak hallomásból ismeri őket: gördeszkás tinik, vad zenék, sok csókolózás és szex, értelmetlen erőszak, no meg rengeteg pia és fű. Idén, húsz évvel a botrányos Kölykök után végre a magyar mozikba is eljutott a rendező legújabb, Szégyentelenek című filmje, amely ezúttal sem szakít az eddigi életmű hagyományaival, Clark ismét zűrös fiatalokról készített filmet (És ilyenkor úgy kell érteni, hogy tényleg nagyon zűrösek ezek a fiatalok.)

A Szégyentelenek ráadásul a besorolásnál először a legmagasabb, VI-os korhatár-kategóriát kapta az NMHH-tól, ami a hazai bemutatót is bizonytalanná tette, mivel az ilyen alkotások után kulturális adót kell fizetnie az értékesítőnek és a kölcsönzési szolgáltatást nyújtónak is. Végül a filmet forgalmazó ADS Service fellebbezése után végül sikerült kiharcolni egy szimpla tizennyolcas karikát, ami alatt felirat figyelmeztet, hogy a film káros magatartásmintát közvetít. Hasonló film korábban még sosem került forgalmazásba Magyarországon.

Clark eddig is nagyon jó volt abban, hogy olyan kényes témákhoz nyúljon, mint a fiatalkorúak drogfogyasztása, szexuális élete és öncélúnak tűnő erőszakos cselekedetei. A rendező, így a hetvenedik életéve után, ezúttal a magukat prostituáló párizsi fiúkat pécézte ki magának, akik a korábbi Clark-filmek szereplőihez hasonlóan szintén nagyon sokat buliznak és drogoznak. Clark filmjei egyébként azért olyan erősek, mert nem elrettentő példaként ábrázolja a karaktereit, hanem megpróbálja azt bemutatni, milyen érzései lehetnek ezeknek a nehéz sorsú majdnem-felnőtteknek – merthogy általában kiderül, hogy azért nem fenékig tejfel az ő életük sem. Clark karakterei nem elkényeztetett, jódolgukban duhajkodni vágyó tinik, mint a Project X-ben például, akik a szüleik pénzén őrülnek meg kicsit, hanem valóban veszélyes és sokszor könyörtelen figurák, akik ütnek, vernek, rabolnak, és akár a saját testüket is áruba bocsátják, csak önellátóvá válva leszakadhassanak végre a szülői kasszáról, ahogy az a Szégyentelenekben is történik.

A rendező persze jól ismeri a szereplői lelki világát, hiszen fiatalkorában ő is hasonló közegben tengette idejét az oklahomai Tulsában, ahol barátaival amfetaminon és más drogokon élt. A vietnami háborúból való visszatéréséről például úgy írt:

A Tulsában maradt összes barátom betöréssel és fegyveres rablással foglalkozott vagy börtönben ült. (...) Nem sokat fotóztam, mert akkor rengeteg kábítószerünk volt. Több, mint amit el tudtunk fogyasztani. Prostituáltakkal laktunk egy lakásban, akiknek orvoskuncsaftjaik is voltak, így a folyékony amfetamintól a morfin tartalmú gyógyszerekig mindenünk volt. A rendőrség mindenkire be volt indulva és néhányszor az ajtót is ránktörték.

De Clark később sem mellőzte a zűrös fiatalok társaságát, 47 évesen például megtanult gördeszkázni, hogy aztán éveken át lóghasson deszkás suhancok társaságában. Így ismerte meg például a Kölykök AIDS-terjesztő Tellyjét alakító Leo Fitzpatrickot, és a többieket is, akik közül a Harold Hunter (aki a fekete Haroldot alakítja) kilenc éve túladagolta magát, a Caspert megtestesítő Justin Pierce pedig 2000-ben öngyilkos lett.

Ilyenek voltak a mindennapjaink. Gyerekek voltunk és gördeszkások. Larry pedig ezt érdekesnek találta, ami segített értékesnek érezni magam – ez korábban nem történt meg velem

– mesélte Fitzpatrick a Kölykök kapcsán.

Clark tehát a homoerotikus kalandokra kapható escortfiúk bemutatásával próbált megint nagyot gurítani, de a Ken Park, a Kölykök és a Külvárosi Rockerek esztétikáját ismerve már többnyire felkészülten ülhetünk le a film elé. A Szégyentelenek persze nem aprózza el a dolgot, és gőzerővel nyomja a képünkbe a bizarr és aberrált jeleneteket. Például ahogy egy vén kéjenc hosszú perceken át nyaldossa kéjesen az egyik főszereplő piszkos lábujjkörmét. Viszont korábban láthattunk már hasonló témájú, sőt, ennél meredekebb filmeket is: Gus Van Sant 1991-es Otthonom, Idahója például már behatóan foglalkozott a hímringyók életével (főszerepben River Phoenix és Keanu Reeves!), a 15 évvel későbbi Shortbusban pedig láttunk ennél cifrább dolgokat is. Mondjuk ahogy egy férfihármas egyik résztvevője az amerikai himnuszt énekli bele abba az ánuszrózsába, amelynek gazdája épp szájjal szerez örömet annak, aki őt épp kézzel kényezteti. (Remélem, még lehet követni.)

Ahogy a mozitörténetben, úgy Clark munkásságában sem érződik különösebb előrelépésnek a Szégyentelenek. Jól hozza azt, amit nagyjából várunk, és könyörtelenül meg is kapjuk a kívánt megdöbbenést a pofánkba. A korábbiakhoz hasonlóan ez a mozi sem a szövevényes sztorijával nyűgözi le az olvasót, hiszen a Clark-filmekben többnyire csak úgy, minden különösebb előrejelzés nélkül történnek a dolgok. Mondjuk egy rezignált fiatalokról szóló film esetében ez nem is nagyon lehetne másképp. A Guardian kritikusa a velencei bemutató után olyan jelzőket aggatott a filmre, mint az örömtelen, a szenvtelen és a humortalan. Ám ez az érzéketlenség csupán a felszín, az igazán lényeges dolgok inkább a lassan kibontakozó és sokszor vontatottnak ható jelenetek apró részleteiben rajzolódnak ki.

A Szégyentelenek egy a saját vadságába és érzékenységébe belefásult nemzedék/szubkultúra érzéseibe enged hidegrázós betekintést. Aztán Clark többi munkájához hasonlóan itt is megmutatkozik, hogy ezeknél a gyerekeknél már talán csak a velük érintkező felnőttek viselkednek parábban. Vagy ahogy egy sok éve pszichológushoz járó lánybarátom mondta egyszer, mintegy összefoglalva a többéves terápia tapasztalatait: mindig a szülők basszák el, akár akarva, akár akaratlanul, de mindig ők cseszik el. Talán maga Clark is erre gondolt, amikor idén arról beszélt, hogy nem volt túl boldog gyerekkora, és talán épp ez készteti még hetven felett is arra, hogy deviáns tinédzserekről készítsen felforgató filmet.