Végre kaptunk egy jó Rejtő-filmet

Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta.

Ez volt gyerekkorom legelső Rejtő Jenő-élménye: általános iskolában az énekkönyvbe rejtve kezdtem el olvasni A három testőr Afrikábant a leghátsó padban, amíg a többiek Prokofjevtől a Péter és a farkast hallgatták. Aztán a Grand Hotel leírásánál (Kitűnő széklábak! Belépés díjtalan! Kilépés bizonytalan!) már olyan hangosan röhögtem, hogy kizavartak az óráról. Innentől nem volt menekvés: rákattantam mindenre, amiben alvilági előéletű, vicces légiósok mentették meg a törékeny nőt és persze Franciaország becsületét.

Faltam a könyveket, filmeket és a képregényeket,  aztán az ezredforduló környékére rájöttem, hogy Rejtő írott humorát egyáltalán nem könnyű más médiumokba átkonvertálni.

Utóbbira szörnyű példa Bujtor 1996-os A három testőr Afrikábanja Koncz Gáborral a főszerepben, vagy a Bon Bon 2001-es légiós videoklipje, amiben Stohl volt Potrien őrmester. A rettenetes Rejtő-filmek átkát idén végül Madarász Isti törte meg.

Egy Rejtő-film, ami nem is Rejtő-film

A fekete múmia átkáról a plakátja alapján azt hihetnénk, itt a szegény ember Indiana Jonesa, borostás főhőssel, félszemű főgonosszal, gyönyörű nővel, sivatagi erőddel és elveszett ereklyékkel, ahogy azt egy tisztességes ponyvától elvárják a műfaj rajongói.

Madarász Isti filmje szépen fel is vonultatja ezeket a kötelező kellékeket. Igaz, egy vicces csavarral épp csak annyira, amennyire a múlt század elején a kávéházakban ücsörgő ponyvaírók elmélyedtek a kalandos zsánerben: gyorsan összedobtak valami kliséhegy történetet csontvázakról, kincsekről meg bátor felfedezőktől egy kollégától lenyúlt ötletből, és kis szerencsével a kéziratért kapott pénzből időben kifizethették az adósságukat. Aztán kikértek egy kör konyakot vagy abszintot, és már neki is álltak a következő westernfüzetnek vagy detektívregénynek. A fekete múmia átka tehát nem klasszikus Rejtő-film, hanem egy

Madarász és a stábja bámulatos kreativitással oldotta meg azt, hogyan lehet egy egyórás tévéfilm szűkös költségvetéséből és egyetlen fix helyszínnel úgy elvarázsolni a nézőt, hogy az az egyik pillanatban tényleg a Szahara homokdűnéi között, a következőben meg egy füstös vadnyugati ivóban érezze magát.

A történet Rejtő egyik kevésbé ismert, A detektív, a cowboy és a légió című könyvének adaptációja. A szereplők (Kovács Lajos, Hajduk Károly, Józsa Imre) a múlt század eleji budapesti kávéházi világ lecsúszott ponyvaírói. Egy olyan baráti-kollegiális kör, akik nem a Centrálban meg a New Yorkban ücsörögnek Ady és Krúdy társaságában, hanem egy jóval lepukkantabb helyen olvasgatják, milyen fanyalgó kritikát írt már megint róluk a Nyugat. Ezen a helyen csótányok táncolnak a péksüteményeken, és a tulajdonos egy abszintfüggő örmény uzsorás (Haumann Péter zseniális alakítása), aki kizárólag csak azért folyósít 1000 pengős hitelt  szerelmes ponyvaíróknak  jegygyűrűre, hátha majd épp az ő asztalánál hozzák össze életük regényét.

Ebbe a mesterien felskiccelt, hangulatos környezetbe toppan be a főhős, Plock (Schmied Zoltán), a kávéházi regényírás nemhivatalos rekordere. Akinek nem elég, hogy szétcincálták a kritikusok a verseskötetét és egy dúsgazdag kiadóvezető (Szervét Tibor) rányomul a menyasszonyára (Radnay Csilla), még egy Kosztolányi-klón hülyegyereket (Molnár Gusztáv) is a szárnyai alá kell vennie.

Jó forgatókönyv, szép díszlet, kiváló színészek

Madarász végig hihetetlenül szórakoztató könnyedséggel ugrál ide-oda a legismertebb Rejtő-ponyvák között, és ehhez maximálisan kihasználja a filmnyelvi eszközöket. Például amikor az asztaltársaság a krimik gyilkosairól beszélget, hirtelen megjelennek mellettük a dugóhúzóval és hentesbárddal elintézett hullák. Aztán amikor a főhős kétségbeesetten felajánlja a még meg sem írt westernfüzete jogait a hitelezőjének, és elkezdi elmesélni a sztorit, akkor a kávéházból tényleg vadnyugati csehó lesz, és a jelenet addigi szereplői látványosan revolverrel kezdik lőni egymást Morricone-dallamokra.

A film végig ilyen virtuózan vált a különböző zsánerek között, miközben a néző fergeteges párbeszédeken és kiröhögött dramaturgiai kliséken keresztül ismeri meg a ponyvaírók (és közvetve természtesen a forgatókönyvírók, rendezők) munkamódszerét és dolgos mindennapjait. Madarász emellett rengeteg apró popkulturális kikacsintást és Rejtő-idézetet zsúfolt egyetlen órába (nála például nem Gorcsev Iván, hanem Plock nyerte meg kártyán a Nobel-díjat), így már csak azért is érdemes még egyszer újranézni a filmet, hogy mindegyiket dekódolhassuk.

A sziporkázó forgatókönyv, a szép fényképezés, az autentikus századfordulós díszlet és a kellemes jazzmuzsika eleve nagyon erős alaphangulatot ad A fekete múmia átkának, de a színészeket is muszáj megdicsérni. Ők főleg a spagettiwesternes jelenetben brillíroznak - Szervét Tibor plakátra is felkerült félszemű főgonosza egyszerűen zseniális!

Schmied Zoltánnak ráadásul annyira jól áll a kalap és a borosta, az eddig főleg színházi szerepekben látott Radnay Csilla pedig annyira tüneményes szerelmes pincérlány, hogy ha tényleg film készül egyszer Kondor Vilmos Budapest noirjából és a folytatásaiból, akkor mindenképpen nekik kell adni a bűnügyi újságíró Gordon Zsigmond és Eckhardt Krisztina szerepét.

A fekete múmia átkát szeptember 19-én, szombaton, 19:30-kor vetíti a Duna tévé.