Ha ez csak egy szimpla kalandfilm lenne, mindenki állva tapsolna

Az utóbbi évek egyik népszerű hollywoodi jelensége az úgynevezett YA-filmek, vagyis a Young Adult (fiatal felnőtt) térnyerése, kezdve a trendet megelőző Twilight-szériával, a trendet elindító Éhezők viadala-filmeken át a lelketlen kópiákig, mint A beavatott vagy Az emlékek őre. Valahol az utóbbi kettő között érkezett meg tavaly Az Útvesztő, az azonos című James Dashner-regénysorozat filmadaptációja. Miközben az Éhezők viadalán kívül szinte minden YA-film bukdácsol és rég látott ellenkezés folyik a kritikusok által a műfaj iránt, Az útvesztő valahogy ott ragadt a purgatóriumban: jobb, mint a legtöbb posztapokaliptikus-harcolós-meghalós tinifilm, de mégis érezni rajta, hogy egy bevett formulát követ. Erre próbáltak rácáfolni a folytatással, Az Útvesztő: Tűzpróbával, ami konkrétan a leglátványosabb kalandfilm, ami 2015-ben eddig a mozikba került.

Az első Útvesztő meglehetősen egyszerű koncepcióra épült: van egy zöld terület, amit körbekerítettek egy hatalmas, mozgó, labirintusszerű falrendszerrel, a közepére pedig beraktak egy rakás kamaszfiút, akiknek törölték az emlékeit. Ebbe a közegbe érkezik meg Thomas, aki majd mindent megváltoztat és csak sikerül valahogy kijutni az Útvesztőből.

Wes Ball nagyjátékfilmes debütálása nem rengette meg a filmipart, de a sokszor inkonzisztens, kicsit logikátlan forgatókönyv ellenére Az Útvesztő egy baromi izgalmas és nagyon látványos akciófilm, amiben - ha nem is rendes tinédzserek - tehetséges, a húszas éveik elején járó színészek egész hitelesen mutatták be, milyen lehet egy olyan társadalom, amit csak fiatal férfiak alkotnak és el van zárva a külvilágtól.

A készítők már korán leszögezték, hogy a Dashner-könyveket követve mindenképp trilógiát képzelnek el, vagyis a másik két előzmény regényhez egyelőre nem nyúlnak, de nem is húzzák kétrészesre a finálét, mint tették azt a Harry Potterrel.  Ezért a most megjelenő Tűzpróba sem akar többet, mint a második könyv alapján folytatni a történetet. Az "alapján" szót tessék csak nagyon óvatosan kezelni, mert így a második filmre a készítők totálisan eltértek a regénytől, de erről majd a keretes írásunkban bővebben.

Az első film ugyebár ott ért véget, hogy a csapat megmaradt tagjait fegyveres katonák rángatták ki a helyszínről. A második pedig pont itt kezdődik, vagyis azzal a hellyel, ahová a srácok (plusz Theresa) kerültek. Mivel spoilermentesnek terveztük ezt a kritikát, az itteni részletektől eltérnénk és rögtön átugranánk arra a részre, amikor a csapat ismét valami komolyabb megpróbáltatásra kényszerült.

Az előzővel ellentétben itt most a szereplőknek nem kijutni kellett valahonnan, hanem szimplán túlélni az adott helyzetben. Ezeket a helyzeteket a készítők azzal nehezítették, hogy totálisan ignorálták könyvből ismert karakterépítős, lassabb részeket és szinte csak azt hagyták meg, hogyan jut X meg Y A-ból a B pontba. Ez így pont úgy hangzik, mint egy kiherélt és szétbarmolt forgatókönyv, de szerencsére az alkotók pontosan tudták mit és miért csinálnak.

A Tűzpróba ugyanis nem egy kissé sötét tinimozi, hanem egy kifejezetten intenzív kalandfilm, aminek az első egy órája alig telik mással, mint állandóan menekülő, rohanó, túlélő és harcoló fiatalokkal.

Már az első filmben is egyértelművé vált, hogy Wes Ball rendező pont azokat az elemeket emeli ki, amit sok ehhez hasonló alkotás elalibizik. Az Útvesztőt impozánsra, látványosra és egész hitelesre tervezték, ahogy az életükért harcoló és menekülő fiúk mozdulatain sem lehetett érezni, hogy mindent greenbox előtt tesznek. A második részre ez odáig jutott, hogy alig használtak statisztákat, de nem is kellett, mert szinte minden karakter élethűen hozta az ideje korán veteránná váló harcos szerepét. Különösen a Minhót játszó Ki Hong Lee, akiből nagyon sürgősen meg kell csinálni a következő nagy akciósztárt, mert minden képessége megvan hozzá.

Az akció csak az egyik része a film erősségeinek, ennél tényleg csak a háttér és az operatőri munka jobb. A steril útvesztő után a brigád egy Mad Max-szerű, homokkal és romokkal belepett városban kötnek ki, ahol úgy éget nap, mintha átpakolták volna a Szaharát Amerika keleti partjára. Lenyűgözően kombinálták az organikus díszletet a CGI-háttérrel, kevés ennyire szép és élethű lepusztult tájképet lehetett mostanság látni. Talán még a Mad Maxet is odaverik ebben.

Sajnos a tömény, ötletesen kitalált és látványos akció egyszer véget ér és itt érkezik meg a film leggyengébb pontja, ami az egyórás popcornzabáltatás alatt fel sem tűnt igazán. Egyszerűen szar a forgatókönyv. Minden véletlenszerűen történik, feldobálják a labdákat, hogy aztán öt másikat csapjanak le helyette. Ezzel egy pillanatig azt az érzést keltik, hogy kezd világossá válni a sztori, de aztán kiderült, hogy még mindig nem tudni semmit azon kívül, hogy ez a rohadék V.E.S.Z.E.T.T. tehet mindenről.

Pont azért lóg ki az Útvesztő a többi YA-film közül, mert nem tolják benne feleslegesen túl a szerelmi szálat és az érzelmeket. A sok férfi miatt inkább enyhén macsós férfibarátságok vannak, de a Tűzpróbában megpróbáltak ezen kicsit változtatni. Nem kellett volna, mert a film végi csavar nagyon súlytalan és túl hamar túl sok fontos információt sűrítenek egybe anélkül, hogy igazán érdekelné a nézőt a miért. Hasonlóan elpocsékolt minden olyan pillanat, amit jellem- vagy karakterfejlődésre szántak: miközben a készítők minden idegszálukkal a tökéletes akcióra fókuszáltak arról megfeledkeztek, hogy két robbanás-menekülés-halálközeli élmény között az a három perc dialógus még nem hozza közelebb a nézőhőz az adott két szereplőt, bármekkora boci szemekkel is néznek egymásra.

Kicsit félek attól, hogy a nagy YA-lufi kipukkadása miatt az Útvesztő hallatán is csak megrántják a vállukat az emberek. Pedig jóval több van ebben a franchise-ben a többi áramvonalas, kicsit véres, de még nem korhatáros klónhoz képest. Egy részről Dylan O'Brien tökéletes komor főhős, aki nem igazán tud mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy ő lett mindennek a kulcsa. Pont ezért egészíti ki remekül Ki Hong Lee (az erő) és Thomas Brodie-Sangster (az ész), de még a Skinsből ismert Kaya Scodelarióval sincs nagyobb gond azon kívül, hogy szájtátásnál több szerepet nem igazán adtak neki.

Miközben hullanak az elsőfilmesek a franchise-filmek környékén, Wes Ball szép csöndben megcsinálja azt az Útvesztővel, amire a Fox vagy a Warner vágyik minden Éhezők viadala-klónnal. Fiatal, feltörekvő színészekből csinál tökéletes kalandhőst, nem erőlteti a tinédzser húzásokat, hanem kiemeli a regény legfontosabb részeit a látványtól az állandó halálközeli helyzetekig. Csak a forgatókönyvvel kellene már végre kezdeni valamit, mert engem tényleg nem zavar, hogy lassan semmi köze a történéseknek a könyvekhez, de így két film után még elég kevés, hogy van ez a nagy gonosz cég és Thomas valaminek a kulcsa. Ilyet már ezerszer láttunk.