Zárt ajtók mögött szektásodott a család

Én nem vagyok abban biztos, ha New York utcáin megláttam volna az Angulo-fivéreket, ezt a hat tizenéves srácot irreálisan hosszú hajjal, napszemüveggel, hófehér bőrrel, fekete ruhákban, mintha éppen egy vámpírtalálkozóra indulnának, akkor megállítottam volna őket az utcán. A reklám-, és filmiparban már megedződött, többek között a Vice-nak és a New York Times-nak is dolgozó Crystal Moselle viszont pont ezt tette: odalépett hozzájuk és megkérdezte, hogy kik ők és mi a történetük. Ők meg elmondták. Ebből született meg a The Wolfpack (A mi falkánk), az év egyik legérdekesebb és legzavarbaejtőbb dokumentumfilmje, ami a Sundance-fesztiválon megnyerte a kategóriájában a zsűri fődíját, azóta pedig folyamatosan gyűjti be a  cikkeket, amik nem is mindig a filmről, hanem inkább az Angulo-családról szólnak. Mert az ő történetük egészen hihetetlen, és most végre Budapesten is megnézhetjük. 

Moselle odalépett hozzájuk, és elkezdett velük beszélgetni. Amikor megtudták, hogy filmes, rögtön megtalálták a közös hangot, mondja nekem a kaliforniai filmrendező a telefonba. Akkor még nem tudta, hogy az Angulo-család az apa kivételével az év szinte minden napját egy New York-i lakásba bezárva tölti.

Az anyjuk volt az egyetlen tanáruk, az egyetlen szórakozás pedig az a rengeteg film volt, amit tévében és DVD-n nézhettek. A legfőbb hobbijuk az volt, hogy ezeknek a filmeknek leírták a forgatókönyvét - internethez nem volt hozzáférésük -, majd eljátszották őket először egymásnak, később a videokamerának. Kicsit úgy, ahogy Michel Gondy Tekerd vissza, haver!-jában a svédelt filmeket készítették a szereplők: kartonpapírból kivágott ruhákkal, effektek nélkül, magnóról indított zenével és természetesen egy darab lakásban felvéve. Készítettek saját remake-et a Kutyaszorítóbanhoz és az új Batman-trilógiához is.

Igen, leírom azt, amire mindenki gondol: az Angulo-család egy szekta. Furcsák a szokásaik, a gyerekeknek egységesen hosszú a hajuk, a Halloween-ünnepségük egészen bizarr (van videó a filmben arról, hogy a lakás közepén felgyújtanak egy fát), az apa pedig vallásos vezetőként uralkodik a családja felett. Vagyis csak uralkodott: amikor Moselle belépett az életükbe, éppen egyre több repedés keletkezett a hierarchiában, miután az egyik fivér fogta magát és kislisszolt a bejárati ajtón, amikor az apa elment bevásárolni. Mivel nem akarta, hogy felismerjék, felvette az egyik házi készítésű maszkját.

A legidősebb fivért a rendőrök vitték először haza, aztán egy elmegyógyintézetbe. Onnan már úgy tért vissza, hogy nem akart tovább bezárva élni.

Mindezek alapján az Angulo-testvérek lehetnének magukba forduló, furcsa, akár torz világképű fiatalok is, de ez egyáltalán nincsen így: naív, de kedves, jószándékú, illedelmes és érdeklődő fiúk. Ez nagyrészt az anyjuknak köszönhető, aki gyerekkoruk óta a tanáruk és az egyetlen melegséget adó családtag. Az édesanya még a hetvenes években ismerkedett meg a Machu Picchunál a jövendőbeli édesapával, és azonnal lenyűgözte, hogy mennyire szabad lélek. A tervük az volt, hogy elköltöznek együtt New Yorkba, aztán majd ha elég pénzük összegyűlt, mennek tovább Európába, remélhetőleg Svédországba. A tervből nem lett semmi, Angulóék azóta az amerikai városban élnek, egy négyszobás lakásban.

De ott valami megváltozott az apában: egyre paranoidabb lett, kifejtette, hogy dolgozni rossz dolog, mert azzal csak a kormány rabszolgája lesz az ember, a fejébe vette, hogy a környék és a ház, ahol laknak, veszélyes a gyerekekre nézve, majd egyre több korlátozást rakott a családra. A lakást csak engedéllyel lehetett elhagyni, és habár a Wolfpackből nem tudunk meg részleteket, az anya egy különösen kemény pillanatban azt mondja a kamerának, hogy számára sokkal durvább megkötések voltak.

A Wolfpack nem egy részletekbe menő, minden apróságot és motivációt kidolgozó dokumentumfilm, hanem inkább egy nagyon intim beszámoló arról, milyen valakinek belenézni a privát szférájába, és mi van akkor, amikor ez a privát szféra egy külső szemlélőnek teljesen érthetetlen. Moselle akkor döntötte el, hogy filmet fog forgatni a családról, amikor az egyre gyakoribb találkozások után öt hónap ismeretség után felhívták őket a lakásba. Látta, hogy mennyire kreatív lelkek, és ez inspirálta arra, hogy elkezdjen forgatni.

Mivel a fiúk otthoni amatőrfilmeket forgattak, először arra gondolt, hogy készít egy színfalak mögé betekintő videót egy ilyen filmhez - valahogy úgy, mint a kultikus American Movie (A filmcsináló) című doksiban -, de aztán rájött, hogy ennél sokkal, de sokkal komplexebb az ő történetük. Nagyon megfogta őt, hogy annak ellenére, hogy nézőként szinte teljesen lehetetlen megkülönböztetni őket elsőre a hasonló kinézetük miatt, mindegyikőjük egy olyan karakter, akivel érdemes lenne foglalkozni. Még akkor sem is ismerte a teljes háttértörténetüket, csak a fiúkat.

A lakás a filmben egyszerre óvoda, iskola, menza, hálószoba, és egy kiismerhetetlen labirintus, hosszú folyosókkal és ismeretlen helyekre vezető ajtókkal. A rendezőnek először fel sem tűnt, hogy milyen helyre csöppent, csak a fura dekorációkat figyelte, az

Egy évig forgatott velük egyes-egyedül, csak utána vont be más stábtagokat. A fiúkat egyáltalán nem zavarta, hogy hirtelen kamera rögzítette a mindennapjaikat - ehhez már hozzá voltak szokva. A Wolfpack legnagyobb dilemmája az, hogy ahhoz, hogy Moselle dokumentálni tudja a család életét, aktív részesnek kellett benne lennie. A rendező erre nem adott választ az interjú alatt, de azt elmondta, hogy a család részéről semmi, de semmi kreatív hatás nem érte a Wolfpack készítése során, mindenki el akarta mondani a saját történetét, a gyerekektől kezdve az anyukáig. Az apuka nem, őt mindig eltüntette a család, amikor Moselle érkezett forgatni.

A filmben is kis időnek kell eltelnie addig, amíg meglátjuk őt, miután annyi mindent meséltek róla. Szinte egy csalódás látni, hogy ez zavarodott, erős alkoholista az, aki elitta az agyát, egész nap a tévé előtt ül, és úgy érzi, hogy az irányítás végleg kicsúszott a kezéből. Az apa egyébként látta az elkészült filmet, és Moselle nagyon diplomatikusan fogalmaz, amikor azt mondja, hogy sokat tanult a gyerekeiről belőle. Az anya legalább tízszer megnézte.

Moselle tisztában van vele, hogy egy ennyire intenzív időszak után egyszer le kell zárnia ezt a korszakot az életében. Már most úgy érzi, hogy a nagy szabadság miatt a fiúk kezdenek szétszéledni, egyikőjüknek állása is van, ráadásul a filmszakmában, reklámokban asszisztenskedik.

A Wolfpack ugyan tényleg azzal rántja be a nézőt, hogy ez egy kicsit furcsa család története, de valójában valami sokkal sötétebb uralkodik a filmen, a családon belüli erőszak kicsit nyakatekert változata. Az erős apa valójában terrorban tartotta a gyerekeit és a feleségét, de ők kreatív egyéniségekként képesek voltak felülemelkedni ezen és megtalálni a kiutat, a filmeket. Moselle filmje az a különleges eset, amikor jót tett volna egy-egy erőteljesn kérdés vagy terelés az interjúkban, hogy tényleg belelássunk abba, ami az Angulók között történt. Néha olyan a Wolfpack, mintha megelégedne azzal, hogy ezeket a tényleg kreatív és üdítő egyéniségű gyerekeket bemutatja, illetve az ő saját archív felvételeiket használja, pedig az Angulo-testvérek története megérdemelne még hosszabb, akár tévés feldolgozást is. Mert ahogy a rendezőnek, a nézőnek is nehéz elengednie őket a film megnézése után. 

A Wolfpacket a 2. Budapest International Documentary Film Festival kétszer vetíti, egyszer szeptember 23-án az Uránia Nagytermében, egyszer pedig az emeleti teremben - ingyen. . További információk erre.