Jolie-éknak már csak a kukkolás maradt

Vanity project, vagyis olyan film, melynek alkotóját leginkább a hiúsága motiválta. Így minősítették az angol és amerikai kritikusok Angelina Jolie harmadik rendezését, A tengernél-t. Nem véletlenül: ha valaki maga írja a forgatókönyvet, játssza az egyik főszerepet (a másikat meg a férje), és rendezi is a filmet, akkor nem okolhat senki mást azért, ha a nézőkben leginkább az marad meg a kétórás dráma után, hogy milyen sokféle ruhában parádézott a női főszereplő.

Pedig A tengernél esetében Jolie jóval kevesebbet markolt, mint korábbi rendezéseinél. Most nem egy nagy háborús drámát készített, csak egy kamaradarabot, mégis kevésbé sikerült, mint az előző két filmje.

A történet a hetvenes években játszódik a dél-francia tengerparton, ahová Roland, az író és felesége, az extáncosnő Vanessa vakációzni jöttek. A házasságuk válságban van, amit úgy próbálnak orvosolni, hogy a lehető legkevesebb időt töltik együtt. Roland mindennap lemegy a falu kocsmájába, ahol elvileg írni próbál, gyakorlatilag a tulajjal Michellel (Niels Arestrup) lelkizik és berúg.

A felesége maximum a lakosztályuk erkélyéig merészkedik, ahol állig felöltözve, vastag sminkben napozik, olvasgat és sír. Alkoholfogyasztását tekintve ő is simán beilleszkedne bármelyik magyar falu közösségébe.

A hosszan bemutatott szenvelgést az új szállóvendégek érkezése zavarja meg. Vanessáék mellé egy fiatal francia nászutas pár költözik, Lea (Mélanie Laurent a Becstelen brigantykból) és Francois (Melvil Poupaud). Ők a főszereplők tökéletes ellentétei, akikben fiatalabb önmagukat látják meg. Lazák, gondtalanok, vidámak, és egyfolytában szexelnek (amiről Vanessa hallani sem akar, ha Roland két hányás között esetleg bepróbálkozna). Aztán egy nap Vanessa a szokásos szobában fetrengése során meglát egy lyukat a falban, és elkezdni kukkolni a szomszéd párt. Amikor végre a férjének is feltűnik az egyébként öklömnyi lyuk, együtt leskelődnek tovább. És innentől újra van közös pont, lehet drukkolni, hogy elég-e ahhoz, hogy a pár visszataláljon egymáshoz.

Azaz csak lehetne. Ha Rolandot és különösen Vanessát legalább egy kicsit megszerettük volna addigra. Ha sikerült volna elérni, hogy érdekeljen minket, hogy miért hidegültek el egymástól, hogy miért olyan végtelenül szomorú a nő, hogy miért olyan tehetetlen a férfi. De ebben Jolie kudarcot vallott, a főszereplőit szívesen elnézegetjük ugyan, de nem tudunk együtt érezni velük. Talán ha többször mert volna vicces lenni, mert a film legjobb pillanatai azok, amikor a szereplők végre nem veszik magukat annyira komolyan. Vagy ha ez a két jóember nem nézne le maga körül mindenkit annyira. Vagy ha az életük legválságosabb időszakában legalább egy kicsit leharcoltnak tűnnének.

Van a filmben egy fürdőszobai jelenet, mielőtt Roland és Vanessa vacsorázni megy a szomszéd párral. Le akarják itatni őket, hátha utána még izgalmasabb dolgokat láthatnak a lyukon keresztül. Elvileg azt kéne látnunk, ahogy a depressziós, elhanyagolt páros kicsípi magát, és egy estére újra a régi fényében ragyog. Gyakorlatilag azt látjuk, hogy a szuperszexi és szuperelegáns pár még szuperszexibb és szuperelegánsabb lesz.

Arról viszont már nem csak Jolie tehet, hogy a néző képtelen elvonatkoztatni. A férjét választotta maga mellé főszereplőnek, amivel meg is adta a kegyelemdöfést a filmnek, annak ellenére, hogy Pitt játéka az egyik legszerethetőbb dolog az egészben. De az, hogy több mint tíz év után újra együtt játszik Hollywood királyi párja, még a legszellemesebb forgatókönyvről és a legzseniálisabb rendezésről is elterelné a figyelmet. Itt ilyenek sajnos nincsenek, így aztán jobb híján azon gondolkodunk a moziban, hogy mennyi lehet az önéletrajzi elem a kiégett, iszákos férfi és a neurotikus nő sztorijában. Amikor a páros szexel a kádban, akkor nem Roland és Vanessa, hanem Pitt és Jolie szexel szigorúan a legelőnyösebb beállításokban.

De ki legyen hiú, hanem egy (két) hollywoodi sztár? A tengernél ugyan nem sikerült jól, de nem is szégyenteljes bukás. Katarzist nem okoz, de különösebb kínokat sem. Néhány szép képe velünk marad, a történetet meg hamar elfelejtjük. Pittnek és Jolie-nak még mindig több a jó filmje, mint a rossz, több a szimpatikus gesztusa, mint az ellenszenves. A hiúság meg különben is a legmegbocsáthatóbb bűn az összes közül.