Egy Julia Roberts és más semmi

2009-ben Juan José Campanella argentin rendező elvitte a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscart az El secreto de sus ojos (Szemekbe zárt titkok) című filmmel, amiben egy nyugdíjas ügynök egy regényben írja meg egy régi, lezáratlan ügyének történetét. A film az Oscar mellett 50 további díjat begyűjtött, és az IMDb-n minden idők 134. legjobb filmjének tartják a felhasználók. Az idén mozikba került amerikai remake örülhet, ha az első 2000-be bekerül. 

A remake akkor működik jól, ha az alapfilm premisszáját megtartja, és arra épít, vagy azt alkalmazza a saját rendszerére. Az 1999-ben játszódó eredeti huszonakárhány éves történetet mesél el, egy ország (Argentina) igen sötét korszakát felölelve (a Mocskos háborúét 1974-83 között), és ebbe sző bele egy keserű love storyt, de úgy, hogy az ne nyomja el a fősodort, és a színészek mind a thriller részét (hiszen csak van egy megoldatlan ügy), mind a szerelmi szálat nyugodtan eljátszhassák.

Az Oscar-jelölt Billy Ray (Philips kapitány) éppen csinálhatott volna belőle egy diáklázadások alatti, vagy még korábban játszódó, politikai töltetű filmet is, teszem azt egy fekete áldozattal, kicsit Lángoló Mississippi-s beütéssel, komolyabb üzenettel, de ő inkább a 9/11 után 4 hónappal indítja a történetet, amikor Los Angeles rendfenntartó erői rettegnek egy újabb terrortámadástól, és ez a félelem mindent felülír, még a logikát, az emberséget, a tisztességet és szakmai alzatot is, főképp a törvényességet. Az amerikai sztori múltbéli szálában egy terroristákat megfigyelő egység van a középpontban, itt melózik a Julia Roberts alakította Jess, aki ügyészségi nyomozó, illetve Chiwetel Ejiofor (Ray), aki meg egy FBI-ügynök Brooklynból, kölcsönben a nyugati parton. És megfigyelnek, mecseteket. 

A jelenben játszódó történetszál azzal nyit, hogy lelövi azt az ügyet, legalábbis részleteit, amivel a múltban foglalkozunk majd, ami engem rettenetesen idegesített (mondjuk az még jobban, hogy az előzetes már rég elmondta, pontosan mit találtak 2001-ben a mecset melletti szemetesben). Kicsit jó lett volna megdöbbenni, bár az egyértelmű, hogy a jelenet fókuszában nem a döbbenet áll, hanem a gyász, az az elképzelhetetlen és kibírhatatlan fájdalom, amit egy anya érez, ha a lánya holttestét nézi. Az ügy nyomozása egy ideig egy helyben toporog, aztán Ray talál egy olyan nyomot, amin úgy egyébként bárki elindulhatott volna, de mindegy, és innen kellene a nyomozás sztorijának átmennie nyomasztóba, a rendszer ellen szélmalomharcot folytató Becsületes Redőrrel. 

Sem a nyomozókollégák, sem az államügyész nem úgy cselekszik, hogy azt akár csak egy percig is elhiggyük, a forgatókönyv logikai bakugrásokkal halad előre a múltban, a jelenben pedig csigalassúsággal mutatja be Ray szerelmi szálát, ami egyébként pont akkor indult, a múltban, amikor a holttestet megtaláltuk. Ebben a sztoriban Nicole Kidman, az ügyészi hivatal ambiciózus, Harvardot végzett munkatársa végszavazik az intenzíven, permanensen a sírás szélén tántorgó nézéssel hódítani igyekvő Ejiofornak, és a néző egy fél percig sem érti, mit kellene éreznie. Ezek most akkor vonzódnak egymáshoz? Csak a faszinak kell a nő? A nő miért ilyen mereven bámulja? Mire fel volt az a mozdulat a blúzzal? 

És ez 13 év alatt sem oldódik fel, a két idősík között csapongva hol az egyre jobban akadályoztatott nyomozásból, hol ebből a kínosan szájbarágós, de hiteltelen szerelmi szálból kapunk részleteket, miközben Julia Roberts a háttérben szépen Oscar-jelölést érő játékot nyújt, és úgy gyászol, és tör össze, és lesz saját maga árnyéka, amibe a lélek csak hálni jár, hogy nem tudjuk úgy nézni, hogy ne facsarodna össze a szívünk. A 48 éves színésznőt az első pár jelenetben még csinosra és életvidámra sminkelték, aztán fokozatosan vettek el tőle mindent, és a 2015-ös jelenetekben úgy néz ki, mint egy kiégett, állandóan depressziós, ötvenes nő. A sztori fordulatait nem lőném le, ha valakit érdekel, úgyis megnézi, de azt halkan megjegyezném, hogy a fordulatra azért elég korán rá lehet jönni.

A film két órán át húzza az idegrendszerünket, és ugyan az eredeti argentin alkotásból sok nagyszerű jelenetet átvett, de sajnos azok feszültségét megtartani nem tudta, azt meg senki ne magyarázza már el nekem, hogy egy 50 ezres, zsúfolásig telt stadionban öt perc alatt meg lehet találni valakit. A szerelmi szál kínos, kár, hogy nem hagyták Kidman karakterének, hogy a karrierrel többet foglalkozzon, mert az kifejezettem érdekes, ahogy eljutott a kerületi államügyészi székig 13 év alatt, miközben Ejiofor karaktere csak visszafejlődött, Robertsé pedig a gyászba temetkezett. A színészek közül Roberts a legjobb, a nagyjelenete döbbenetes és szívszorító, Ejiofor csak rontani tud rajta. Kidman arcát kár, hogy így kifeszítették, mert szinte semmi érzelem nincs az arcán, Ejiofor pedig sokkal, de sokkal jobb színész annál, hogy állandó tikkeléssel és párás szemmel adjon el egy karaktert.

Ha tehetik, nézzék meg az eredetit, ezzel meg várjanak a DVD-ig.