Egyetlen szimpatikus szereplő van: a cet

Ha a két főszereplőd Thor, és Abraham Lincoln a vámpírvadász, a stáb messze legjobb drámai színésze pedig két mondatot kap összesen, és egy loncsos álszakállt, akkor tudod, hogy bajban van a filmed. A tenger szívében az a film, amit az előkészítés több szakaszában le lehetett volna állítani, és senkinek nem hiányzott volna. Ron Howard viszont makacs rendező, a Warner meg egy héttel előrébb hozta a bemutatóját, hogy ne ütközzön a Star Was 7-tel, hátha kap így annyi fórt, hogy ne legyen totális anyagi csőd a vége.

A megtörtént események alapján készülő filmekben az a rossz, mármint a forgatókönyvírók és a rendezők szempontjából, hogy a néző két másodpercnyi guglizás után simán kiszúrja, hogy hol csaltak az alkotók. Ez különösen úgy ironikus a Moby-Dick (eredetileg a címben volt kötőjel) alapjául szolgáló bálnavadászhajó tragédiáját bemutató filmben, hogy Melville regényéből nem nagyon derül ki, hogy az Essex nevű hajóról szól, mert az író eltávolodott az alapsztoriról, és inkább a megszállottság bemutatására helyezte a hangsúlyt (meg még kismillió másra, de ez a cikk nem a regényről szól), de ezt el is mondja a filmben is, hiszen szerepel benne. 

A hajót és legénységét elpusztító ámbráscet történetét ugyanis Howard valamiért egy olyan keretbe helyezte, amiben Melville, a saját képességeiben kétkedő író az Essex utolsó túlélőjéből igyekszik kiszedni a Nagy Sztorit, hogy megírhassa élete főművét, amivel majd felemelkedhet Nathaniel Hawthorne mellé. A keret viszont inkább csak akadályozza a nézőt, mert ugye a történetet elmesélő Thomas Nickersonért innentől kezdve már nem kell aggódni, egy drámai szálat ki is húzhatunk a listáról, arról nem is beszélve, hogy a visszaemlékezések miatt

Nesze neked feszültség. Ha olyan beszélgetés lenne, mint a Becstelen brigantyk eleje, vagy a Szemtől szembe kocsmajelenete, akkor nem lenne egy szavam sem, de ez most nem olyan.

Az 1820-ban játszódó történetet simán meg lehetett volna filmesíteni enélkül is, és ha a Moby-Dick kapcsolat ennyire fontos, akkor egy pár soros inzerttel az elején vagy a végén tisztába lehetett volna tenni a dolgokat, de most már mindegy. Az Essex akkor futott ki, amikor a cetolaj iránti kereslet még nagy volt, viszont a bálnákért elég messze el kellett hajózni, megkerülve Dél-Amerika legdélibb pontját a Horn-fokot, és felhajózva a part mentén a Csendes-óceánon, egészen az Egyenlítő környékéig. Mindezt Nantucketből indulva, az USA keleti-parti bálnavadász központjából, egy 26 méter hosszú hajón, amin az út várhatóan két évet vett volna igénybe. Szóval volt alapanyag ebben a sztoriban ahhoz, hogy a forgatókönyv karaktert építsen, hogy megismerjük a szereplőket és megkedveljük őket. De ez egyáltalán nem érdekelte a filmeseket.

A lényeg a cet volt és a tenger ereje, így a film első harmada azzal telik, hogy néhol egészen bravúros, másutt meg vérgagyi képeken át a hajó túléljen egy baromi nagy vihart, majd elejtsen egy bálnát. A CGI akkor, amikor a kép sötét, és az operatőr rángatja a kamerát, tök hihető, van feszültség is, és amikor a színészek nem beszélnek sokat, csak cselekednek, a film működik és izgalmas. Sajnos Howard ezt a filmet úgy tekintette, mint egy kötelező feladatot, és szinte látom magam előtt a kis jegyzettömbjét, amiben jelenettől jelenetre pipálja ki a kötelező elemeket, hajósinas veszélyben megvolt, rendes első tiszt megvolt, gyökér kapitány dettó, első bálna megvan, sajnálkozó tekintetű, saját tettén megdöbbenő, a vérzivatar közepén is híján sírva fakadó, rutinos bálnavadász is volt, mehetünk tovább.

Aztán jön a hajó nemezise, egy 30 méter hosszú, fehéres színű ámbráscet, és lebontja a hajót, a tengerészek a bálnavadászcsónakokba ülnek, és igyekeznek túlélni, miközben a cet mindent megtesz, hogy ez ne jöjjön össze nekik, néha még azzal is a frászt hozza rájuk, hogy malomkerék nagyságú szemeket mereszt rájuk, mert ez egy olyan okos cet, mint a fehér cápa volt a Cápában, és nem hagyja békén az embert. A hajótöröttek közben elsodródnak a sűrűn járt útvonalaktól, és nem is arra mennek, amerre kellene, így kilencven napig szívnak a tengeren, amihez kitalálható, hogy némi emberevés is kell - egy hat méter hosszú hajóban hat emberre nem lehet 90 napnyi vizet és kaját bepakolni, ugye. A baj csak az, hogy a nézőt nagyjából annyira érdekli ez a része filmnek, mint az, hogy van-e még popcorn a vödör alján. 

Ezt nem a véresszájú állatvédő mondatja velem, egyszerűen a CGI-cet az egyetlen karakter, ami konzekvensen cselekszik, amit akar, elér, és a megfelelő pillanatban lelép a színről. Az embereket ennél sokkal vékonyabbra rajzolták. A Chris Hemsworth alakította első tiszt egy befeszült, becsvágyó pöcs, aki nem lesz kapitány az Essexen, mert a tulaj a fiát (Benjamin Walker) nevezi ki főnöknek, hiába nem ért a hajózáshoz és bálnavadászathoz annyira, mint a film első felében folyamatosan dühös arcot vágó beosztottja. A két karakter közötti feszültség sablonos, és nincs benne semmi nóvum, a kapitány a szigeten született, gazdag családba, az első tiszt a munkásosztály gyermeke, stb., de ha legalább ez a vonal végigvonult volna a filmen, és a felénél nem szűnt volna meg a konfliktus csak úgy, mindenféle magyarázat vagy feloldás nélkül (komolyan, az egyik percben még haragszomrád van, utána mosoly, és haverság), még el is viselte volna az ember, de így nevetséges és felesleges az egész.

A két főszereplő mellett a hajón jó, ha két arcot meg lehet jegyezni, az egyik ugye a mesélő, akit tudjuk, hogy nem bánt a cet, nem esznek meg a haverjai, és nem süt meg a nap sem, a másik meg a másodtisztet alakító Cillian Murphy, akinek annyi szerep jut, hogy azt kell bizonygatnia, hogy nem alkoholista. A színészek a szerepükkel igyekeznek kezdeni valamit, de azon túl, hogy dühösen néznek egymásra, nem sokra jutnak. Egydimenziós alakokról van szó, akiket nem jellemez a film, csak megmutat, eseményeket és cselekményt kapunk, nem tulajdonságokat, az első tiszt tapasztalt, a kapitány meg nem, és kész, ezzel le is rendeztük a jellemrajzot.  

A többiek arctalan, jellegtelen masszát alkotnak, így senkit nem érdekel, ha meghalnak és megeszik őket, vagy éppen feláldozzák magukat a közjó érdekében (és ezt követően eszik meg őket), az utolsó 40 perc leginkább a nézőnek szenvedés, és legszívesebben áttekerné az egészet. A befejezés ráadásul nem hoz semmiféle feloldást, megkapjuk a fejünkbe vert tanulságot a kapitalizmus működéséről, és kész, és már azon sincs kedvünk bosszankodni, hogy a szerep kedvéért valóban lefogyó színészek milyen villámgyorsan visszanyerik az erejüket a megmentésüket követően.

Howard a CGI-ra építette a filmjét, nem a karakterekre. Neki az volt a fontos, hogy a cet hatalmas legyen, és félelmetes, ezek a jelenetek pedig működnek is, de csak pár percen keresztül, és amikor az impozáns szörnyeteg levonul a színről, nem marad más, csak az épített medence közepén, csónakokban ringatózó szakállas pasik, és az óhatatlan kérdések: kik ezek? És miért kéne, hogy érdekeljenek? Inkább olvassák el a film alapjául szolgáló tényregényt, sokkal érdekesebb lehet.