Izlandon a birkák szinte szentek

Grímur Hákonarson elnyerte az idei Cannes-i Filmfesztiválon az Un Certain Regard-szekció fődíját, ugyanezt a díjat kapta meg tavaly Mundruczó Kornél a Fehér isten című filmjével. Kutyák helyett birkákkal (és emberekkel) foglalkozik a Kosok című, gyönyörűen felvett, sunyin vicces, és néha tragikusan megható filmjében, amiben két civakodó testvérnek kell összefogni, amikor mindkettőjük nyáját fenyegetni kezdi egy fertőző betegség. Hákonarsonnal még a palicsi filmfesztiválon beszéltünk arról, hogyan született meg a díjnyertes filmje, és mi a következő lépés egy rendezőnek, aki Cannes-ból egy komoly díjjal tér haza.

Mi volt a kiindulópontod a Kosoknál?

A fő motivációm az volt, hogy készítsek egy gazdákról szóló filmet az izlandi vidéken. Már voltak korábbi izlandi filmek, amik erről szóltak, de nekem azok nagyon előítéletesnek, közhelyesnek és nevetségesnek tűntek. Az első ötlet az volt, hogy készíteni kell egy nagyon realisztikus filmet erről az életmódról. Aztán fogtam, és összekötöttem a két sztorit, amin addig dolgoztam. Egyrészt ott van az egymással nem beszélő testvérpár története, ami nagyon is az izlandi mentalitásról szól. Másrészt pedig ott van a szeretet az állatok és az emberek között, vagy nem is szeretet, inkább szenvedély. A birkák az egyetlen állatok, amik szabadon vonulhatnak a szigeten. Ha az ember vidéken vezet, akkor meg kell állni a kocsival, ha egy nyáj az út közepén áll. Olyanok, mint a tehenek Indiában, különleges bánásmódot kapnak.

Egy korábbi interjúban említetted, hogy a Kosokat az is inspirálta, hogy a családi farmon dolgoztál tinikorodban.

Nagyapám gazda volt. Az édesanyám egy tanyán nőtt fel. Az édesapám is vidéken dolgozott. Amikor fiatal voltam, nyaranta odaküldtek dolgozni, szóval közel kerültem a birkákhoz. Én adtam szénát a teheneknek és én fejtem meg őket. Manapság inkább egy városi csávó vagyok, nem vagyok az a kétkezi munkás, inkább egy ilyen értelmiségi bohém lett belőlem. De ismerem azt a kultúrát és azt a világot.

Hogy emlékszem vissza, jó volt ott dolgozni?

Jó élmény volt, de inkább kötelezettség. Csak egy kölyök voltam, akit odaküldtek. A pénzért csináltam. Nem volt különösebben szórakoztató, munka volt. De közben meg találkozhattam egy csomó érdekes karakterrel, megfigyelhettem a vidéki életet, és gazdagabb lettem egy csomó emlékkel, amiket felhasználtam a filmben is. Van pár kép a Kosokban, amit azok az idők inspiráltak. Például arra tisztán emlékszem, hogy a nagyapám egy hatalmas ollóval vágja a lábkörmeit.

A film szereplői gyakran lekicsinylően beszélnek a más területeken élőkről. Ez a rivalizálás gyakori Izlandon?

Ez a fajta lokálpatriotizmus létezik ember, de még a birkák között is. Vannak északi tenyésztők, akik szerint a nyugati vagy a déli birkák nem olyan jók. Mindenki azt gondolja, hogy a sajátjuk a legjobb. A Kosok erről a mentalitásról is szól.

Kívülállóként nehéz megmondani, hogy a filmed valósághű, vagy egy kicsit el van túlozva.

Ó, pedig teljesen valósághű. Azok az izlandi gazdák, akik látták a filmet, azt mondták, hogy ez a leghihetőbb film, ami a vidékről készült. Ezek az emberek, mint a két testvér a filmben, tényleg léteznek.

Tudnál mesélni a szereplőválogatásról? Mennyire nehéz szereplőket találni egy filmhez egy ilyen kicsi országban?

Pont, hogy nem nehéz, mert nincs annyi lehetőséget. Csak pár fickó van, aki korban megfelel, és aki hivatásos színész. Az elejétől tudtam, hogy Theodór Júlíusson, aki Kittit, az idősebb testvért játssza, tökéletes lenne a szerepre. Sigurður Sigurjónsson, aki a főszereplő Gummit játssza, ő inkább a vígjátékairól ismert. Nagyon régen játszott drámában, úgyhogy rendesen utána kellett néznem.

Ez mit jelentett?

Megnéztem pár filmjét. Sokáig haboztam a döntéssel. A legtöbb izlandi színész nem a filmiparban dolgozik, hanem színházban. Nem játszanak filmben, mert abból nem lehet megélni. Szóval elég erős bennük a színházi hajlam, és ebből kik kell zökkenteni őket. Vissza kell őket fogni.

Meg kellett nekik mondani, hogy ne legyenek annyira teátrálisak?

Sokszor. Ha tisztában vagy azzal, hogy színpadi színésszel van dolgod, és sikerül visszafogni őket, akkor már a film fele meg is van.

Nagyon érdekesen mutatja be a filmed a tájat. Egyáltalán nem olyan szép, mint általában az izlandi filmek.

A helyszíneket főleg a két tanya miatt választottuk, mert jól passzoltak a történethez. Biztos tudtunk volna még gyönyörű helyszíneket találni, de nem ez volt a cél, hanem hogy csak a környezet része legyen. Nem akartuk többször mutatni a tájat, mint szükséges. Nem akartuk megszépíteni, nem akartunk képeslapokat mutogatni. A táj egyszerűen csak ott van.

Mennyi ideig készült a film?

Három etapban vettük fel. Augusztusban kezdtünk. A film második felét, a téli jeleneteket novemberben akartuk felvenni, de elolvadt az összes hó. Akkora balszerencsénk volt, hogy kifogtuk az ország ezernyolcszáz-valahány óta legmelegebb novemberét. Úgyhogy egy hétig el kellett tolni a forgatást, amíg vártunk a hóra. A vágás tíz hétig tartott, Cannes-ra fejeztük be. De a forgatókönyvet öt évvel a forgatás előtt kezdtem el írni. Hosszú ideig tartott az egész az én részemről.

Sok változata volt a forgatókönyvnek?

Az a baj, hogy nem írok túl gyorsan. Nyolc különböző változatot írtam, de mindegyikkel sokat dolgoztam.

Mivel szenvendtél a legtöbbet?

A sztori középső részével. Minden filmben a legnehezebb kitalálni, hogyan menjen tovább a történet. Azzal is szenvedtem, hogy megtaláljam az egyensúlyt a történet két fele, a testvérek és a birkák között, valamint a dráma és a humor között.

Vannak jelenetek a Kosokban, amikor majdnem nevettem, de az utolsó pillanatban visszafogtam magam. Egy kötéltánc lehetett az egész.

Abszolút. Vigyázni kell, mert tönkre lehet tenni bármilyen drámai jelenetet, ha a kelleténél több humor kerül bele és elveszik az érzelmi súlya. De ugyanígy tönkre lehet tenni a vígjátéki elemeket is azzal, ha sok a dráma. Nagyon nehéz volt megtalálni a középutat. 

Tudom, hogy a film készen van, de szerinted sikerült?

Úgy gondolom, igen. Szeretek olyan történeteket elmesélni, aminek van értelme. Olyan dolgokat mutatni, amiket még nem láttak, de szórakoznak rajta. Nem akarom lehangolni a nézőket.

A Kosok után hogyan tovább?

Most egy leszbikus történeten dolgozom, ami szintén az izlandi vidéken játszódna. Közben meg forgatókönyveket is olvasok, mert a Cannes-i díj után kaptam pár ajánlatot, hogy rendezzek filmeket külföldön. Ebben a pillanatban próbálom kitalálni, hogy izlandi legyen a következő filmem, vagy sem.

Eddig te írtad az összes filmedet. Tudnál olyat rendezni, aminek nem te írtad a forgatókönyvét?

Hát, valahogy kell, hogy kötődjek ahhoz a forgatókönyvhöz. Mások könyveit olvasni egy új élmény nekem. Izlandon már úgy ismernek, mint egy filmrendezőt, aki a saját dolgát végzi és akinek nem ajánlanak fel semmit, mert 

Á, Grímur úgyis nemet mondana!

Közben dokumentumfilmeket is forgatok egyébként.

Azok miről szólnak?

A legutóbbi egy csapat gazdáról a hetvenes évekből, akik dinamittal felrobbantottak egy duzzasztót Izlandon, ezzel tiltakoztak egy erőmű ellen. Ez volt az ország történetének egyetlen terrorakciója. A forgatás közben ismertem meg egy csomó karaktert, akit bele tudtam építeni a Kosokba. Közben pedig készítek egy Little Moscow (Kis Moszkva) című dokumentumfilmet is, ami arról az izlandi kisvárosról szól, amit ötven évek kommunisták vezettek. Ez volt az egyetlen város az országban, ahol kitartott a kommunizmus. A lakók a Szovjetúnióba meg Kelet-Németországba küldték táborokba nyaralni a gyerekeiket.

Miért érdekel téged ennyire az izlandi vidéki élet?

Reykjavikban élek, az a város az otthonom, így témaként annyira nem izgat. Szeretek kikerülni onnan és valami mást csinálni. Nem is tudom, lehet, hogy a városból nézve a vidék sokkal egzotikusabbnak tűnik. De igazából nem tudom megmondani, hogy miért.