El nem tudom képzelni, hogy milyen meggyőzés és mágia kellett ahhoz, hogy az amstetteni rém és Natascha Kampusch szörnyűségei után egy osztrák állampolgár önként és dalolva megmutassa a pincéjét. Ahol speciel nem lekvárokat meg bicikliket tárol, hanem az életének legsúlyosabban eldugott titkait, amikről nem beszél másoknak, titokban tart a munkahelyén, de valami miatt Ulrich Seidl kamerájának elmond. Nem tudom, mi kellett hozzá: alkohol, rábeszélés, pénz, a hírnév ígérete, de nem tudom mennyi sört kell annak az embernek venni, aki a mozivásznon legalább három kiló súllyal a herezacskóján, tökpucéran mosogat.

Mert ilyenek történnek A pincében, az osztrák – névvel szereplő – emberek mind betekintést nyújtanak életük legnagyobb titkába. Olyasmiket látunk, amiket emberek vagy elhallgatnak, és a sírig visznek magukkal, vagy speciális, zárt közösségekben susmorognak, vagy csak a pszichiáterrel beszélgetnek róla. A szado-mazo barlang, a vadásztrófeákkal teli kamra, vagy a náci relikviákkal – többek között egy hatalmas Hitler-potréval – rogyásig díszített pince olyasmi, ami valakinek a mélyen őrzött titka lehet, és most mégis itt van, látjuk, és látjuk az embert aki megépítette ezeket magának. 

Látjuk a Hitler után áhítozó, alkoholista munkást, aki saját bevallása szerint csak azért iszik meg pár fröccsöt reggel, hogy beszélni tudjon. Látjuk a biztonsági őrt, aki hazamegy munkából, levetkőzik, felkapja a nyakörvet, és tisztára nyalja a vécét az úrnője parancsára. És látjuk az idősebb nénit, aki pince különböző pontjai cipősdobozokban rejteget valamiket, amikről nem is mondom el, hogy mik, hadd legyen elég nagy a meglepetés.

A pince groteszk, nyugtalanító élmény, de valahol reményteli is. Ezek az emberek valahol boldogok, hogy megtalálták az egy dolgot, amitől kiteljesedik az életük. A náci bácsi gyűjteménye törvénybe ütközik – saját bevallása szerint a Gestapo, illetve izé, a rendőrség többször volt már nála –, de nem bánt vele senkit. A vadász úriember hobbija elítélendő, de a gyűjteményében boldognak érzi magát, főleg akkor, amikor elmeséli, hogyan sütött felesége az egyik szafari során bécsiszeletet a varacskos disznóból. A hatalmas légópincéjében lőteret üzelmetető úr ugyan azt gondolja, hogy a férfiak felsőbbrendűek, és hogy a Korán nem tanít logikát, de mégis örömmel áldozik a hatalmas, tágas terekben a hobbijának, az operaéneklésnek. 

És akkor még ott vannak azok az emberek, akik jóval kevesebb időt kapnak a filmben, de a jelenlétük nem kevésbé fontos. A pár, akiknek semmi különös nincsen a pincéjükben, csak bútorok a hetvenes évekből, amikről szomorúan mesélik, hogy hát igen, manapság már lehet jobbakat venni. A tinik, akiknek a pincéjük a próbatermük. És a házaspár, akik egy kocsmát rendeztek be, és ahol kizárólag ők állnak, mint borostyánban ledermedve, a pult mögött, mert vendég az nincs.

Én is tisztában vagyok azzal, hogy eddig nem nagyon mondtam semmit arról, hogy milyen a film, csak azt, hogy mi van benne. Nagyon nehéz A pincéről bármit is mondani, mert a tartalma attól függ, hogy mennyire bírja elviselni a néző az extrémebb szexualitást (van benne egy visszafogott, de azért explicit herekínzás, illetve egy hosszú fenekelés), és mennyire tudja meglátni az embert a domina mögött, aki éppen a különböző buttplugokat mutogatja a kamerának, hogy melyik a kedvence és melyik okozza a legnagyobb fájdalmat a szolgának. Én el tudom viselni, és meg is tudtam látni. Én erősen kétlem, hogy ennél jobb dokumentumfilmet fogok látni idén. Vagy csak akkor, ha ez elkészül magyar változatban is gyorsan.