20 éve imádjuk a véráztatta hómezőket

A Fargo volt az első Coen-film, amit életemben láttam, és az, amit a legtöbbször is. Nem járhattam volna jobban, a hófödte Minnesota tájain játszódó nem is tudom pontosan még mindig micsoda, thriller, dráma, fekete komédia, rendőrfilm, krimi az egyik legjobb bemutatkozás a testvérek világába. Készítettek ennél sokkal viccesebb filmet is (Ó testvér, merre visz utad?), sokkal keményebbet (Nem vénnek való vidék), és sokkal idétlenebbet (A nagy Lebowski), de a Fargo az, amiben megvan minden, amiről ismerni kell őket.

Mert ez is vicces, kemény, idétlen, közben pedig nagyon igaz. A cselekménye olyan, mint egy igazi bűncselekményt feldolgozó tévéfilmnek, a szereplői olyanok, mintha egy vígjátékból jöttek volna elő, a zenéje alapján sorsdráma, a fényképezése alapján pedig egy kilátástalan pokoljárás, csak itt nem forró üstök és lángok vannak (mint a Hollywoodi lidércnyomásban), hanem végtelen fehér mezők, amiket pár vérfröccsenés tesz tönkre. 

Miben mesterkednek a Coenek mostanában? Olvasd el az új filmükről írt kritikánkat!

A történet a következő: Jerry Lundegaard, egy szerencsétlen autókereskedő felbérel magának két szedett-vedett gengsztert, hogy rabolják el a feleségét, majd kérjenek váltságdíjat, amit apósa egész biztosan ki fog fizetni. A helyzet aztán bonyolódik, amikor a két férfi megöl egy rendőrt, és egy családot az országúton. A helyi rendőrség oszlopos – és terhes – tagja, Marge Gunderson kezd el nyomozni az ügyben.

A Fargo pont félúton A nagy ugrás és A nagy Lebowski, a két talán legkomolytalanabb filmjük között készült el, és még mindig egyedülálló a karrierjükben. De nézzük meg, hogy az Egyesült Államokban először 1996. március 8-án bemutatott filmjük hogyan és miért ennyire emlékezetes:

Igaz történet? Egy frászt!

A Fargo a következő felirattal kezdődik: Ez egy igaz történet. Az itt bemutatott események megtörténtek 1987-ben Minnesotában. A túlélők kérésére a neveket megváltoztattuk. A holtak iránti tiszteletből minden más úgy történt, ahogy bemutatásra kerül.

Ebből persze egy szó sem igaz, szemfüles nézők a film végi stáblistán is kiszúrhatták azt a standard feliratot, miszerint mindenféle egyezés valós és filmbeli karakterek között csak a véletlen műve. A Coen testvérek saját bevallásuk szerint azért tették ezt a film elejére, hogy az emberek ne kezdjenek el hápogni azon, hogy mennyire hihetetlen a történet. 

Persze igazi duplacsavarként hozzá kell tenni, hogy habár nem egy kifejezett megtörtént eseményen alapul, Minnesota történetében voltak olyan erőszakos bűncselekmények, amik hasonlítanak Jerry Lundegaard kálváriájára: a hatvanas években T. Eugene Thompson felbérelt egy bérgyilkost, hogy tegye el láb alól a feleségét, így a férfi megkapta volna az 1 millió dolláros életbiztosítást, és végre összebútorozhatott volna szeretőjével. A 34 éves Carol Thompsont a bérgyilkos az otthonában támadta meg, és próbálta meg eltenni láb alól, és habár a nő súlyosan megsérült, sikerült elenállnia és végül elmenekülnie, de nem sokkal később a kórházban belehalt a sérüléseibe. Az ügy részleteiről érdemes elolvasni ezt a 2013-as cikket, amiben megszólal Thompson fia, és elmondja, hogy milyen érzés egy ilyen hidegvérű bűnöző fiaként felnőni.

A másik eset 1972-ben történt, Virginia Pipert fényes nappal rabolták el a saját kertjéből. A nő egy helyi, megbecsült befektetési vállalat vezérigazgatójának felesége volt. Az emberrablók 1 millió dollár váltságdíjat követeltek, meg is kapták, majd nyom nélkül eltűntek. Máig nem lehet tudni, hogy kik voltak az elkövetők. Erről az ügyről itt lehet többet olvasni.

Szóval a Fargo elején valójában egy vicc az, hogy igaz történet alapján készült, de ez nem azt jelenti, hogy nem voltak már előzményei. Viccről jut eszembe!

Ez most vígjáték vagy sem?

A Fargo nagyon furcsa film. Több szempontból is, de attól végképp, hogy nehéz eldönteni, mi a vicces benne, mi a komoly, mi a vérfagyasztó, és mi a komédia. Persze, a humor szubjektív, és én sem tudok máshogy reagálni arra, amikor a film végén Peter Stormare usankában próbálja beletömködni volt kollégáját az aprítóba, csak nevetek. Aztán amikor a film végén Marge Gunderson előadja a monológját, akkor elkomorodok.

A Fargo tele van apró kis epizódokkal, amikor egy jeleneten belül is el tudunk bizonytalanodni, hogy valójában mit is kellene éreznünk, gondoljunk csak Mike Yanagita kis epizódjára a hotel bárjában, vagy a pillanatot, amikor Marge majdnem elhányja magát helyszínelés közben – a reggeli rosszullét miatt. Ettől a kötéltánctól lesz nagyon izgalmas a Fargo, mert mintha folyamatosan próbálna provokálna minket, hogy valahogy mindenképpen reagáljunk a filmre, de nem segít, hogy hogyan is kellene.

Peter Stormare, a láncdohányos mészáros

A svéd Peter Stormare a Fargo előtt csak két amerikai filmben játszott (egy pici szerep az Ébredésekben, egy nagyobb a Végzetben), de ezután mintha a csapból is ő folyt volna. Stormare állítólag nem kapta meg egy korábbi Coen-film, A halál keresztútján egyik szerepét, de a testvérek gondoltak rá a Fargo előkészítésekor. És milyen jól tették.

A faarcú, bambaképű, folyamatosan bagózó Stormare Gaear Grimsrudként majdnem olyan félelmetes jelenség, mint Anton Chigurh vagy Charlie Meadows. Amikor lelövi az őket igazoltató rendőrt, onnantól ereszti el a kezünket a film, és hagyja, hogy kövessük, amerre megy. Egy igazi sokkoló pillanat, főleg azért, mert nem néznénk ki ezt Stormare-ből az első, szótlan pillanatok alapján. Aztán a szecskázógép már csak hab a tortán.

William H. Macy, a hebegő átlagember

Aki viszont nagyon sokáig ezt a teszetosza, szerencsétlen figurát játszotta még a Fargo után, de egy életre megjegyezte mindenki az arcát. A főleg epizódszerepekben és színpadon dolgozó színésznek nagyon sűrű időszak volt a kilencvenes évek, az itteni főszerepe után pedig végképp – még ma sem áll le. De annyira jó pillanata alig volt, mint amikor ebben a filmben dühödten próbálja lekaparni a szélvédőjéről a jeget.

Az az akcentus

Ha valaki eredeti nyelven nézi a Fargót, akkor egészen biztosan feltűnik neki az egészen hihetetlen, túlságosan is nyájas akcentus, amit a filmben használnak. Én például nagyon sokáig azt hittem, hogy ez a fajta kiejtés és szóhasználat („Ya, you betcha!”) nem létezik, és a Coen testvérek űznek csak viccet az amerikai vidékből. Pedig nem így van. A minnesotai akcentusra hatalmas hatással voltak a skandináv, skót, és ír nyelvek, és mivel egy viszonylag elszigeteltebb államról volt szó, hajlamosabb volt egy egyedibb beszédstílus kialakulni ott. Aki nem hiszi el, az nézze meg ezt a magyarázó videót, amiben elmondják, hogy pontosan mi is ez az akcentus, és mi különbözteti meg a tipikus amerikaitól.

A világ egyik legjobb női főszereplője

Frances McDormand (Joel Coen felesége) teljesen megérdemelten kapta meg az Oscar-díját a Fargóban nyújtott alakításáért, és ha azon kívül sem csinált volna semmit, akkor is a korszak nagy színésznőjeként tartanánk számon. Marge Gunderson szerepe trükkös feladat: egyszerre kell külsőleg naivnak és sebezhetőnek látszani, míg belsőleg elszántnak és eszesnek maradni. Marge gyakorlatilag a helyszínelésének első percében összerakja, hogy mi is történt az országúton, aztán persze pár pillanatra átveszi felette az uralmat a reggeli hányinger. De Marge egy pillanatig sem gyenge, és semmiképpen sem olyan buta, mint ahogy az akcentusa mutatná. Amikor a film végén szemtől szemben találja magát az éppen javában daraboló Grimsruddal, akkor 

Brutálisabb, mint Tarantino

Nem tudom miért, de a Fargo sokkal élénkebben él brutális filmként az agyamban, mint a Ponyvaregény. Mindkettő posztmodern szórakoztatás, de végignézni Steve Buscemi szenvedését a meglőtt arcával valahogy sokkal durvább, mint a pofánlőtt Marvin. És ugyanez igaz szegény Wade halálára, az út menti kegyetlen gyilkolásra, a lemészárolt portásra, vagy a halott feleségre. Valahogy a Fargo világában – talán a hó, talán az akcentus, talán a picit eltúlzott kedvességek miatt valahogy még durvábban kitűnnek a világból ezek a tettek.

Tovább él a története

A Fargo utóélete önmagában annyira bizarr volt, hogy külön filmet érdemelt. A keretesben emlegetett sorozat mellett városi legendaként terjedt a japán turista, Takako Konisi története, akit 2001-ben Minnesotában holtan találtak. A szóbeszéd szerint a Fargóban elásott pénzes bőrönd után kajtatott, de felülkerekedett rajta az időjárás. Takako Konisit egyértelműen a Fargo főcíme előtt elhelyezett felirat inspirálta, hogy a kis piros hólapátot megkeresse. Az ő történetéből pedig megszületett a Kumiko, the Treasure Hunter című film, ami sajnos hozzánk nem, de a világ rengeteg fesztiváljára eljutott. A Kumiko is dráma, és nagyon nagy része szintén kitalált, úgyhogy ha valaki a valóság és a fikció közötti különbséget akarná demonstrálni vele, akkor nem biztos, hogy jól jár. De ha a Coen-film hatását, akkor annak megteszi.

És a kedves kommentelőnek mitől emlékezetes a húsz éves Fargo?