A Szemfényvesztők nem az agyunknak szól

Vannak azok a filmek, amik után libabőrösen jövünk ki a moziból, mert érezzük a látottak hatását, amik beindították a gondolatainkat, és a film megnézése után nem tudunk már ugyanolyan szemmel nézni a világra. Ezek valahol szórakoztatóak, de súlyos témájuk miatt gyakran annyira megterhelőek is lehetnek, hogy egy laza mozis estén inkább ne ilyenre akarjunk beülni. Mert olyankor bőven elég, hogy van benne néhány nagyobb nevű sztár, némi akció vagy románc, hogy kihozzon minket a szürke hétköznapokból másfél, két órára.

Ebből a szempontból a Szemfényvesztők 2 is olyan, mint a vidámpark vagy az elvarázsolt kastély. Nem azért megyünk, hogy tényleg veszélybe kerüljünk vagy megijedjünk, hanem hogy a sebesség vagy a környezet elegendő impulzust adjon ahhoz, hogy elfeledkezzünk magunkról. Az ilyen felületes dolgoknak annyira kell szórakoztatónak lenniük, hogy utólag ne érezzük magunkat hülyének, amiért rá költöttük a pénzünk és az időnk.

Egy csapat magát Lovasoknak nevező bűvészről szóló filmmel valamennyire ez a helyzet: ez a film elsősorban azoknak szól, akik jól szórakoztak az első részen. Meglepően sokan voltak, 2013-ban ugyanis egyáltalán nem olyan úgy készült el ez a film, hogy ebből trilógia lesz. Viszont Hollywood manapság másban nem nagyon tud gondolkodni, így ebből az egymenetesnek induló történetből is készülnek a folytatások. A készítők azért inkább biztosra mentek ebben a második részben, és az első néhány percben felvázolják az első rész történetét, hogy a mozikba az előzmények ismerete nélkül betántorgó nézők is értsék miről van szó. 

Persze vannak olyan történetszálak, amik építenek az első részben látottakra, de ezek elég marginálisak, a történet maga, a karakterek érzései, személyes útja, fejlődése nem kap szerepet. Mondjuk nehéz is lenne a kétórás játékidő alatt ennyi szereplővel komolyabban foglalkozni, de szerencsére a film meg sem próbálkozik ezzel. Ami családi kavarás van, az mind azért történik, hogy a történet tovább gördüljön. Egyébként mindegyik figura csak egy fogaskerék a gépben, akire azért van szükség, hogy az illúzió működjön és több különböző szállal tudjanak a készítők zsonglőrködni, ezzel biztosítva azt, hogy a néző még véletlenül se gondoljon bele az események logikájába.

Az első film talán még jobban épített arra, hogy a különböző leleplezések után a néző álla újra és újra leessen és komplexebbnek tűnjön a végeredmény, mint amilyen valójában. A második filmet a Step-Up kettőn és a Justin Bieberről készített dokumentumfilmen edződött Jon M. Chu rendezte, akinek más az eszköztára, mint az elsőt készítő Louis Leterriernek. Egyrészt jó, mert érezhető, hogy nem ugyanazt a filmet látjuk még egyszer, másrészt viszont a snittek sokszor olyan sebességgel követik egymást, mintha folyamatosan remegett volna a vágó keze.

Szerencsére ebben a filmben már nem kellett arra időt pazarolni, hogy a szereplőket bemutassák, mert azt szörnyen szárazan és unalmasan kezelte az első rész. Ettől még nem sikerült a második részben sem beindítani a történetet:  a két film között eltelt időben a Lovasok nem igazán csináltak semmit, Dylan (Mark Ruffalo) parkoltatta őket, miközben ő továbbra is az FBI-nak dolgozott, mintha mi sem történt volna. A történet akkor indul be, mikor elkezd körvonalazódni a következő showjuk, illetve megtalálják Lulát (Lizzy Caplan), aki a megüresedett női posztot tölti be a csapatban. Innentől persze semmi nem megy simán: feltűnik a háttérből egy fura milliárdos (Daniel Radcliffe), illetve Merritt McKinney (Woody Harrelson) fura ikertesója is feltűnik a színen. Az eseményen végül Kína Las Vegasába, Makaóba vezetnek, ahol a világ legrégebbi bűvészboltjában Dylan múltjáról is újabb részletek derülnek ki.

A történet természetesen továbbra is úgy épül fel, hogy mindig legyen egy következő nagy leleplezés, egy fordulat, ami teljesen más megvilágításba helyezi az addig látottakat, de senkit nem bíztatnék arra, hogy utólag belegondoljon a két film történetébe annak tudatában, hogy ismeri a csavarokat. Mert bizony nem áll meg a lábán és itt jutunk vissza a vidámpark látványosságaihoz, amik szintén nem okoznak túl sok szórakozást, ha utólag azon agyalunk, hogy melyik trükk mennyire volt egyszerű vagy átlátszó.

De legalább ahhoz a dramaturgiához nem ragaszkodtak, hogy minden egyes akciót először tudatlanul nézzünk végig, hogy utána még egyszer végig kelljen rajta menni, a csalások leleplezésével. A Londonban játszódó finálénál ezt nem ússzuk meg, de a makaói jelenetekben folyamatosan be vagyunk avatva, ami persze később kap egy csavart, de eddigre már teljesen eltompul az ember agya a folyamatos leleplezésektől. De ennél többet nem is ad a Szemfényvesztők 2: két órán keresztül fenntartja a figyelmet, de utána kár egy újabb gondolatot is áldozni arra, hogy mi is volt ez tulajdonképpen.

Ennek fényében kérdés, hogy a népes és egész nagy nevekből álló szereplőgárda miért tart ki a projekt mellett, mindenesetre a terhessége miatt kimaradó Isla Fisher-en és Mélanie Laurent-en kívül mindenki visszatért az első epizódból. Mark Ruffalo karaktere még inkább előtérbe kerül és neki van a legtöbb lehetősége, hogy valami személyes drámát meg fejlődést jelenítsen meg, de nem próbálkozik semmi komolyabbal. Jesse Eisenberg szintén kap pillanatokat, ahol többször elmondhatja magáról, hogy irányítás mániás, de leginkább Woody Harrelson karaktere sínylette meg, hogy igyekeztek ezúttal jobban előtérbe hozni Dave Franco, illetve a Fisher helyére érkező Lizzy Caplant. Az első részben Fisher sem kapott túl sok mélységet, de néha reagálhatott viccesen Eisenberg vagy Harrelson dumáira. Caplan esetében nagyobb hangsúlyt fektettek arra, hogy sok poént kapjon, még egy beszólás is jut neki, hogy miért feltételezik róla, hogy nem tud motorozni, csak azért mert lány. 

Daniel Radcliffe gonosztevőjének csak néhány jelenet jut, ahogy Michael Caine és Morgan Freeman is alig-alig tűnik fel a filmben. Nem arra húzták fel a filmet, hogy úgyis folytatják a történetet, megint minden fontosabb szálat sikerül lezárni, csak finoman készítették elő a harmadik epizód eseményeit.

Végülis nem lehet minden egyes film lélekszántó és provokatív, de a Szemfényvesztők második része néha még arra sem képes, hogy logikus maradjon. De ha el tudjuk fogadni, hogy ez egy olyan film, ami nem az agyat, hanem a szemet veszi célba, akkor jól fogunk szórakozni rajta. De aztán utólag ne érezzük magunkat rosszul, hogy beérjük ennyivel, mikor tudjuk, hogy a moziban ennél sokkal többet is kaphatnánk.