De szép vagy, egyem meg a szívedet!
Kritika a Neon démon című filmről
További Cinematrix cikkek
-
Befutottak az első reakciók az Amerika Kapitány legújabb részéről
- Johnny Depp választotta ki egy szerepre a népszerű magyar színésznőt
- A kartellfőnök elhagyta a feleségét, aztán ő lett másvalaki asszonya
- Gondozóintézetbe került Lars von Trier
- Arnold Schwarzenegger fia az Indexnek: „Furcsa érzés, amikor a testvéreimmel kell flörtölnöm”
Nicolas Winding Refn dán rendező egészen eddig arra építette fel a karrierjét, hogy alfahímekről készített filmet. Legyen az kispályás koppenhágai díler (Pusher), Anglia leghíresebb börtöntölteléke (Bronson), vagy egy sofőrnek álcázott fehér lovag (Drive). Ezek a főszereplők vadak voltak, erőszakosak, egyszerű erkölcsi rendszer alapján éltek és viselkedtek, de a nők mellettük csak kellékek voltak. Barátnők, kurvák, testvérek, lányok, akik kiegészítették a főszereplőket, vagy éppen csúnya halált haltak miattuk. Refn eddig legrosszabb filmjében, a Csak Isten bocsájthat meg-ben eljutott arra a pontra, amikor a történet végén a fiú a halott anyjának hasában turkál, hogy ezzel valami fenségesebb mondanivalót illusztráljon. Katasztrofális volt.
A Neon démonnal Refn szándékosan fordult a nők felé: a főszereplői szupermodellek, a forgatókönyvet két női író segítségével írta, az operatőr pedig szintén nő. Ezek lehetnének látszatmegoldások is egy olyan rendezőtől, akit kerek-perec nőgyűlölettel vádoltak több alkalommal is, viszont az erős vizuális stílusa (ami felerészt művész-, felerészt pedig szemétfilmek kinézetéből áll össze), és mindenekelőtt a karakán mondanivalója érintetlen maradt: a legújabb filmjének szereplői is megáltalkodott, mindenre képes emberek, akik vagy a szépségükkel, erőszakkal, vagy a gonoszságukkal tudnak előre törni. Csak éppen nők.
![030](https://kep.cdn.indexvas.hu/1/0/1216/12163/121639/12163915_72e538874d8bdfb5dcaca4ebbc0b9bb5_wm.jpg)
Neon démon
![neon-demon-plakat fin](https://kep.cdn.indexvas.hu/1/0/1216/12163/121639/12163923_4a3be17e4ebfe0eb3f626845318ad9c5_wm.jpg)
Index: 8/10
Port.hu: 8,3
IMDb: 7,0
Rottentomatoes: 46%
Metacritic: 51/100
Jesse (Elle Fanning, Super 8) tiniként érkezik Los Angelesbe, és legalább olyan gyorsan halad előre a modellkedés ranglétráján, mint Naomi Watts a Mulholland Drive-ban: a fotósok szemét megigézi, az ügynökök azonnal szerződést ajánlanak, a divattervezők csak pihegni tudnak az aranyhajú lány jelenlétében. Amikor a kollégák ránéznek, akkor először az irigység, aztán pedig a mérhetetlen szomorúság kezd eluralkodni rajtuk. Ebben a szakmában ritkák az ilyen tiszta és ártatlan tehetségek, mint ő, a többieket mind szabják és varrják. Jesse azonban megtestesít valamit, amitől mindenkiből kijön az állat.
Ha az utóbbi mondatból nem lenne egyértelmű a film üzenete, Refn még bele is tesz egy olyan jelenetet, amikor egy vadállat szökik be a főszereplő motelszobájában. Mindenki ragadozó: a mogorva moteltulajdonos (Keanu Reeves), a kollégák (élükön az Éhezők viadalában is ismerhető Jena Malone-nal), a híres fotós (Desmond Harrington a Dexterből) még Jesse barátja (Karl Glusman) is úgy néz rá a film elején, miközben próbafotókat készít róla, mint aki fel akarja falni. A profi fotós úgy járja körül, mint ahogy egy kígyó szokott tekeredni az áldozata köré. A Neon démon nagy része arról szól, hogy egy szerencsétlen lány csapdáról csapdára jár. Azt nem mondom meg, hogy melyikbe sétál bele, mert attól kap egy teljesen más csavart Refn filmje.
![007](https://kep.cdn.indexvas.hu/1/0/1216/12163/121639/12163919_2ded3c06c77497acb8f8ed9e9b944de5_wm.jpg)
Az utolsó fél óra ugyanis egy csodálatos – és gusztustalan – horrorfilm lesz, amitől az előtte következő másfél órányi divatvideó és dekoratív pózolás hirtelen értelmet nyer, és sokkal viccesebb lesz, mint azt elsőre gondolnánk. A Neon démon nagyon sokáig altat minket azzal, hogy egy fárasztó, de szép dokumentálása lesz annak, hogyan lesz rossz az eredendően jóból, de amikor végre kibújik a szög a zsákból, akkor teljesen másik lyukon, mint gondolnánk. Amikor azt mondom, hogy altat, akkor egy kicsit szó szerint erre gondolok: Cliff Martinez puttyogós, monoton elektronikus zenéje, a sokszor statikus beállítások, a gyakran előcibált stroboszkóp, és a semmiből induló fantáziajelenetek miatt olyan érzésünk lehet, mintha két álom között lennénk végig. És éppen egy kellemesből haladnánk a rémálom felé.
Rovataink a Facebookon