Fegyverrel az orrod előtt mindent átértékelsz

Brazília kemény hely. Csak tavaly, csak Rio de Janeiro államban közel 650 embert ölt meg a rendőrség, ami iszonyatosan sok: a számok alapján minden ötödik emberölést rendőr követte el a térségben, többnyire persze önvédelemre hivatkozva. Rió vezetése azt ígérte, a közelgő olimpia idejére javítanak a közbiztonságon, de 2016 első négy hónapjában kétszázzal több gyilkosság történt, mint egy évvel korábban, 2015 első napjától április végéig. Közben tovább nő a munkanélküliség, csökkennek a reálbérek, Brazíliát továbbra is keményen sújtja a válság.

Az ország közben azt kommunikálja, hogy tárt karokkal várják az egész világot, nemcsak az augusztusi olimpiára, hanem az azt követő szeptemberi paralimpiára is, és hogy rohadtul nem kell parázni a zikától sem. Közben június végén fekete műanyagzsákban egy emberi lábat és egyéb maradványokat találtak az egyik sporthelyszín közelében, korábban agyonlőtték a riói polgármester szolgálaton kívüli testőrét, saját autójában öltek meg egy orvost, kórházi lövöldözésben halt meg egy ápoló és egy beteg, de valakik még Ausztrália paralimpikon csapatát is kirabolták.

Sérgio Machado filmje, A hegedűtanár pontosan ebbe a zűrös Brazíliába visz el. Igaz, nem Rióban játszódik, hanem Sao Paulo legnagyobb, Heliópolis nevű szegénynegyedében. (A filmnek is ez az eredeti címe, mármint hogy Heliopolis.) A sztori középpontjában Laerte, az óriási tehetségnek induló hegedűs fickó áll, akiről már kisfiúkorában csodagyerekként cikkeztek a helyi újságok, és akinek felnőtt fejjel is minden álma, hogy a Sao Pauló-i Állami Szimfonikus Zenekar tagja lehessen. Természetesen elmegy egy meghallgatásra is, de elcseszi. Nem derül ki, miért – eleve nem sok minden derül ki róla – egyszerűen csak odamegy, ráparázik, és felsül.

Laerte terve ezzel dugába dől, ahhoz azonban, hogy fizesse a számláit és eltartsa magát, munkát kell vállalnia. Választási lehetőségek híján rövidesen Latin-Ameika második legnagyobb nyomornegyedében, Heliópolisban találja magát, ahol a helyi srácokat és lányokat próbálja meg hegedülni tanítani az egyik iskolában. A csoport azonban önhibáján kívül teljesen folgalmatlan, rosszul tartják a hangszereket, kottát sem tudnak olvasni, és úgy játszanak, hogy amikor az új tanár először hallja őket, legszívesebben tökön szúrná magát kínjában.

A zűrös környéken nevelkedett, nagyszájú csoport persze rendesen próbára teszi Laerte türelmét, tanítványai előszeretettel kóstolgatják, obamázzák, stb. Laerte mielőbb szabadulna innen, ami nem meglepő: egész életében puccos koncerttermekről álmodott, most meg itt találja magát egy lepattant kosárpályán néhány neveletlen kamasz társaságában. Idővel azonban jobban megismeri a tanítványait, és ráébred, hogy ezek a fiúk és lányok valójában semmiről nem tehetnek, a saját körülmények áldozatai. Ahogy megtalálja velük a közös hangot, a tanítás is egyre nagyobb élménnyé válik a számára, hiszen látja, hogy a gyerekek is élvezik, ahogy a zenének köszönhetően legalább a közös próbák idejére kiszakadhatnak a mindennapos szarból, a fiatalságukat megkeserítő szegénységből, a boldogságukat megpecsételő kilátástalanságból vagy épp az alkoholista szülők hőzöngéseiből – akik szintén a rendszer áldozatai, és mint ilyenek semmi értelmét nem látják az ilyesféle zenélgetésnek, mondván, hogy az ilyen úri huncutsággal úgysem lehet kitörni a favelákból, akkor meg minek ilyesmire pazarolni azt a jó drága időt.

Ám az új hegedűtanárt idővel nemcsak a gyerekek fogadják be és kedvelik meg, hanem a helyi közösség is, így egyre jobban összefonódik az életük, rövidesen pedig a helyi bűnbanda is felfigyel a gettó új arcára, aki hamar megtanulja, hogy sokkal jobban játszik a hangszerén, ha fegyvert szegeznek hozzá. Laertét egyébként az a Lázaro Ramos alakítja, akire olykor csak Brazília Denzel Washingtonjaként szoktak hivatkozni, a srácok és lányok pedig nem profi színészek, hanem Heliópolis fiataljai, akik voltaképpen saját magukat játsszák, és saját tapasztalataikat tették bele a filmbe. Szerepel például egy megrázó monológ a filmben, amikor az egyik lány egy próbán kifakad, és könnyes szemmel arról beszél, hogy a hőzöngő többséggel ellentétben ő igenis be fog járni az istenverte szombati próbákra is, mert addig sem az iszákos apja üvöltözését kell hallgatnia. Csak később, egy a rendezővel készült interjúból tudtam meg én is, hogy a jelenet valós, a lány a saját életéről beszélt.

A film producere, Fabiano Gullane is azt emelte ki a forgatással kapcsolatban a Varietynek adott interjújában, hogy a legnehezebb feladat kétségkívül a nagyon különböző hátterű szereplők (hivatásos színészek, helyi fiatalok, klasszikus zenészek, karmesterek és rapperek) összehangolása volt.

A forgatókönyv egyébként igaz történeten alapul, a Baccarelli Intézet létrejötte inspirálta: 1996-ban leégett Heliopolis egy része, Silvio Baccarelli karmester pedig a tévé előtt ülve nézte a lángoló gettó megrázó felvételeit, és annyira megérintették a látottak, hogy felkereste az egyik iskolát, ahol önkéntes alapon klasszikus zenét kezdett tanítani a nyomornegyedben élő gyerekeknek és kamaszoknak. A kezdeményezésből aztán idővel Brazília egyik legsikeresebb kulturális projektje nőtte ki magát, az intézetnek pedig több növendéke is felbukkan a filmben.

A rendező szerint egyenesen fantasztikus, amit az intézetben történik, sőt, arról is beszélt, hogy a zene ereje annyira nagy volt a felvételek alatt, hogy még az ő 11 éves kisfia is hegedűt ragadott a forgatások hatására. És nagyjából tényleg erről szól A hegedűtanár: a zene erejéről, hogy mennyire fontos menedék lehet, illetve hogy képes elviselhetővé tenni az elviselhetetlent. Igen, ez akár baromi gejl is lehetne, a modern brazil valóság viszont olyan szépen fűszerezi a történetet, hogy nem válik giccsessé. Miroszlav Szlabospickij filmje, A törzs nemrég több helyen is megkapta, hogy túlzó, indokolatlanul sötét képet fest Ukrajnáról, ugyanezt viszont Machado Hegedűtanárjáról és Brazíliáról már nehéz lenne elmondani, tényleg semmi túlzás nincs benne.

Biztos megvan az a jelenet a Majdnem híresből, amikor a turnébuszban az összedurcizott arcok elkezdik énekelni a Tiny Dancert Elton Johntól, és hirtelen minden kurva jó lesz, legalább arra a pár percre elillan minden probléma és feszültség. Nos, A hegedűtanár pont ilyen felemelő alkotás. “A filmek talán nem tudják megváltoztatni a valóságot, de van néhány olyan fontos mozi, amelyek ennek ellenére kicsit ezzel a céllal születnek” – mondta a rendező, és A hegedűtanár bizonyára tényleg nem mentheti meg az országot, de reméljük együtt, hogy Machado filmje felhívja a figyelmet mindarra, ami Brazíliában történik, és legalább egy kicsit jobb hellyé teszi a világot.