Nem a bab az, ami igazán meglepő

A remény receptje az a film, amely miatt – ha még nem tették volna – mindenképp ki kéne találni a „nem babra megy a játék” szólást.

Mert, vicc nélkül, tényleg nem arra megy, még akkor sem, ha amúgy a bab az alapja. Egy mogorva süteményárus – aki, mivel japánként nem született eléggé nyugatra, nem tudja magáról, hogy valójában egy menő street food helyet üzemeltet –, munkatársat keres maga mellé. Egy cseresznyevirágos napon bekopog hozzá egy néni, és megkérdezi, tényleg nincs-e korhatár a munkára, mert akkor ő szolgálatba állítaná mind a hetvenhat évét, úgyis sokkal jobb babzselét készít, mint a férfi. Innen már csak pár perc, hogy egyértelművé váljon, ha babban is fő ki, nem a hüvelyes lesz a lényeg.

Annak ugyanis, hogy

hogy közben azt nézzük, ahogyan finom mozdulatokkal, egy spatulával kevergetnek egy kondér azuki babot, és a kamera elidőzik a mézes, zselatinos folyadék gyöngyözésén – az még nem is a legkülönösebb megközelítése ennek a lélek-dolognak.

Sőt, igazából pont az a különös, hogy A remény receptje című japán film minden forrásban lévő babzselé és ínycsiklandó dorajaki ellenére mennyire kiszámíthatóan azt hozza, amit a hasonló – mármint hasonlóan az élet nagy dolgain töprengő – filmekben megszoktunk. Adott egy első ránézésre össze nem illő páros, amelynek egyik tagja zárkózott, a másik pedig barátságos, kettejük összecsiszolódása révén lassan kiderül, melyiküket milyen múltbeli trauma tette olyanná, amilyenné, és az e pillanatban még hátralevő filmidő adott arra, hogy a két szereplő így vagy úgy felszabadítsa, feloldozza magát.

Hollywoodban ezt a legtöbbször a végére elérzékenyülő vígjátékba szokták csomagolni, Európában és a Távol-Keleten inkább melodrámába. A különbség leginkább az szokott lenni, hogy a Hollywoodon túli világban a filmesek – tiszteletlenség a kivételnek – szeretnek mélyebbre menni, komolyabb lelki sérülésekről összetettebben beszélni, ugyanabba a sebbe egy kicsit csípősebb jódot önteni. A remény receptje mind formailag, mind tartalmában valahol a két iskola közötti határvonalon lavíroz.

Valószínűleg nem tesz túl jót neki, hogy problémafilm: a néni személyes traumája egyúttal jelkép is,

Naomi Kawase forgatókönyvíró-rendező (Durian Sukegawa regénye alapján) nemcsak arról akar beszélni, milyen érzés kirekesztettnek, számkivetettnek, lenézettnek lenni, és hogyan írják felül az előítéletek mindazt, amit az emberek egymás valós megismerése révén gondolnának, hanem arról is, hogyan tette még az újkori Japán is intézményessé a kiközösítést emiatt a bizonyos, itt most el nem spoilerezendő dolog miatt. Márpedig az ilyen nagy történelmi igazságtételek igénye a legtöbbször szembemegy az erős lélektani árnyaltsággal: nehéz sokat és érvényeset mondani az egyes emberről és a nagy általánosságokról is.

Ráadásul Kawase nemcsak a kiszámítható történetmesélésben, hanem a képekben is követi a tömegfilmes sablonokat, ami elhasználtságuk és fantáziátlanságuk miatt egy tömegfilmben is egy kicsit mindig kiábrándítóan hat, pláne egy szerzői filmben. A melankolikus hangulatú férfi szomorúan oldalra hajtja a fejét, miközben egy szomorú zongoradallam hangjaira szomorúan lesétál a szomorú lépcsőkön. Aki bánatos, annak az arcát közeliben, alulról mutatja a kamera, persze az elmaradhatatlan zongorakísérettel. A sírást pedig a rendező sosem bízza az egyébként tényleg megható vagy szívhez szóló mondatokra, hanem úgy érzi, bele kell nyomnia a kamerát a sírós ábrázatokba, hogy kibuggyanjanak a vászonról a könnycseppek.

Persze ezek inkább csak gyengítik, és nem elfedik A remény receptje sok pozitívumát: mindezzel együtt is erős a sztori, okos a végső mondanivaló és szép, ahogyan – iskolás dramaturgia ide vagy oda – a ráérős, halk szavú történetmesélés közben lépésről lépésre derül ki egyre több minden, ráadásul a csúcspontot is máshogyan éri el a film, mint ahogyan azt bármilyen hollywoodi producer valaha is megengedné akármelyik írónak, ami nemcsak hitelesebbé, de

Amiben egyébként nagy része van a férfi főszereplőnek, Masatoshi Nagasénak is: a kezdeti pókerarc úgy melegszik fel a nénivel való barátsága révén, akár a desszert tölteléke, míg végül, a forráspontnál ezernyi érzelemmel telik meg, ami amúgy is kifejezetten nagy tehetségről árulkodik, pláne, ha a játéka egész ívét nézzük.

Szóval A remény receptje egy kicsit olyan, mint amilyen a filmben néni által feljavított dorajaki lehet: kellemes, jóleső dolog, nem is csúszik le úgy, hogy ne keltene némi feltűnést – de azért utána az ember mégsem emlegeti hetekig, mint valami első osztályú wagyu marhasteaket.