A kicsi, a nagy, a Denzel meg az indián

Én mindig a késdobáló akartam lenni A hét mesterlövészből. Lehettem vagy hat-hét éves, amikor a tévében először adták, vagy akkor láttam, vagy később, valamelyik ismétlést, de tisztán emlékszem arra, hogy ez volt az első westernélményem. És berántott, persze hogy, felnéztem a hősökre, akik az elnyomottakat védelmezik szinte önzetlenül, és sírtam, amikor sorban hullottak el a nagy lövöldözésben.

Mit tudtam én akkor, hogy ez csak egy feldolgozás, és az eredetije egy Kuroszava-film, de ha tudom, sem érdekelt volna. Megvett a miliő, a zene és a sztori. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy ha egy kiskölyök ma megnézi a legújabb, Antoine Fuqua rendezte verziót, akkor ugyanezt fogja-e érezni.

Jó, az a hülye, aki azt feltételezi, hogy a mai, bedrótozott generációnak egy kőegyszerűvé lebutított western képes ugyanazt nyújtani, mint a hetvenes évek fapuskáival a játszótéren hadonászó kiskölykének. Ma a hősök latexruhában rohangálnak, és mindent elkövetnek, hogy személyiségüket elrejtsék, nem nagyon van már pacekban megmondás, helyette maszkok vannak és csudakalapácsok, egy kizsigerelt, gazemberek által elfoglalt faluba a legnagyobb lelki nyugalommal besétáló fegyveres meg nem hős, hanem egy idióta. Senki nem akar már a játszótéren műanyag pisztolyt forgatni a mutatóujján, és nem tart műanyag kést a gatya korcába tűzve, amit a legváratlanabb pillanatban tud hozzávágni a haverjához.

Ezért (is) felesleges remake A hét mesterlövész, ami egy olyan letűnt kor felett nosztalgiázó japán film sorban harmadik újrája, ami dettó azon kesereg, hogy hova tűntek az igazi hősök, akik ha csak egy kis időre is, de elvesztik minden negatív tulajdonságukat, és képesek saját magukat a háttérbe szorítva egy Ügy érdekében cselekedni.

Amiben a Fuqua-féle verzió pont olyan slendrián, mint az eredeti western is volt, az a főszereplők hátterének árnyalása. Itt is megvannak a tipikus vadnyugati hős legfontosabb tulajdonságait és toposzait egyénenként képviselő alakok, de a Denzel Washington alakította karakter kivételével még kevesebbet tudunk meg róluk, mint a másik filmben.

A sztori vonalvezetése viszont ugyanaz: egy rohadék alak (ezúttal a néha kicsit ripacskodó, máskor viszont rém ijesztő Peter Sarsgaard alakításában) kinéz magának egy földterületet, mert aranyat akar ásni, és az nem nagyon zavarja, hogy már laknak rajta. A falut terrorizáló bandavezért azért is lehet még jobban utálni, mint a Sturges-filmben genyóláda Eli Wallachot, mert utóbbinak azért kell a falu, hogy az embereinek (jó, banditáinak) enni tudjon adni, nem az aranyért. 2016-ban ebből az alakból pénzhajhász üzletember lett, aki negyedannyit fizet a szegény falusiaknak a parcellákért, mint amennyit azok érnek (a szemét gazdag ember kizsákmányolja a jóravaló szegényeket toposz), és ha ezzel kapcsolatban valakinek problémája lenne, akkor lelövi. 

A falusiak egy nő (Haley Bennett) vezetésével úgy döntenek, hogy ebből elég, és felfogadnak pár zsoldost, aki majd megvédi őket. A film első harmada a csapat összeszedéséről szól, a középső része a csatára való felkészülésről, a harmadik meg a rettentő jól fényképezett és látványos vérontásról, ami egyébként messze a legerősebb része a filmnek, de nem volt törvényszerű, hogy így történjen.

A politikailag teljesen elfogadhatóan átalakított szereposztásba került egy indián (a mesterlövész), egy fekete fejvadász, oppardon, a törvény hivatalos képviselője hét államban, egy mexikói bandita és egy keleti (gondolom, kínainak eladott, de egyébként koreai) késdobáló/mesterlövész is, de mellettük kiemelten fontos szerepet kap még a falusiakat képviselő asszonyka is. Ja, és jut még hely három fehér férfinak is, akik közül az egyik egy alkoholista szerencsejáték-függő, másikuk egy skalpvadász, a harmadik meg a déli hadsereg egykori mészárosa. 

Volt tehát bőven muníció ahhoz, hogy a 133 perces játékidőből kicsivel több jusson már a karakterekre annál, mint „alkoholista szerencsejátékos/pinabubus”, vagy „ázsiai faszi, aki a hajában is eldobható, éles/hegyes dolgot hord”. Miért lett alkesz a Chris Pratt alakította szerencsejátékos? Mi van a múltjában azon túl, hogy levesz embereket pókeren? Hogy találkozott össze a déli mesterlövész a koreai késes emberrel? Miért vannak ezek együtt? És már elnézést, de ha egy állig késben vonuló koreai és egy talpig feketébe öltözött fekete fegyveres bemegy egy faluba, azon miért nem csodálkozik senki? Mert ma senkit nem érdekel, de 1867-ben nem volt olyan, hogy politikailag korrekt hozzáállás, olyan viszont igen, hogy valakit csuklóból leniggereznek, ugyebár.

Amikorra a társulat összeáll, és elkezdenek a falusiakból ütőképes, vagyis inkább a túlélésre közepesen esélyes honvédő alakulatot faragni, a néző már túl van azon, hogy feltegye az ilyen kérdéseket, és inkább sodródik az eseményekkel, az ilyenkor elkerülhetetlen „szarul lőnek a földművesek, mind meghalunk” és „a gyerekeket is vonjuk be a védművek építésébe, úgy hátha nem kapnak sokkot” jeleneteken át bepillant egy vadnyugati közösség életébe, nézd már, az ott egy tehén.

Utána meg jön a félórás vadulás, amiben meghal vagy háromszáz ember, köztük pár hős is, mert ez már csak egy ilyen őszinte film. De szinte mindenkinek olyan halál jut, amilyet utoljára a Csupasz pisztolyban vagy szovjet partizánfilmekben láttunk a párás szemű, utolsó pillanatban is elképesztően hősies (és mosolygós!) karakterekkel.

A nagy leszámolásban minden olyan westernklisé visszaköszön, amit a műfaj fénykorából Fuqua lenyúlhatott, az épületekből fejjel előre kizuhanó hulláktól a vágtató ló mögé menet közben leereszkedő, egy kézzel kapaszkodó, a nyereg felett lövöldöző és mindig célba találó hősig, és akkor még a negyven fokban feszt bokáig érő ballonkabátot hordó pisztolyhősökről még nem is beszéltünk.

Minden jelenetet láttunk már, igaz, nem ilyen beállításokból – ebben Fuqua sokat tett hozzá a klasszikus műfaj megújításához. A képek szépek, a gyilkolászás menetrendszerű és gépies, az erőszak nincs előtérbe tolva, nem tobzódunk a vérben, de egy idő után belefáradunk a monoton lövöldözésbe, amit egyébként olyan jól megkoreografáltak a kaszkadőrökkel, hogy tényleg nem nagyon van két egyforma halál, bármennyire furcsán is hangzik ez.

Technikailag pompás film, szépek a képek, a helyszínválasztás pompás, bárcsak ilyen lenne a naplemente a nyóckerben is. A színészek közé Fuqua beválogatta Denzel Washingtont, Haley Bennettet és Ethan Hawke-t, akikkel már dolgozott korábban, behúzta Chris Prattet, mert a szerencselovag karakterét mintha rá írták volna, a skalpvadász szerepére kiválasztotta a meglehetősen elhízott, de pont ezért is jó Vincent D'Onofriót, és arra is ügyelt, hogy a mexikói karaktert mexikói (Manuel Garcia-Rulfo), az indiánt indián (Martin Sensmeier), a koreait meg koreai (Byung-hun Lee) alakítsa.

A színészekre nem is lehet panasz, nem rajtuk múlik, hogy a figurák elég egydimenziósak maradnak (ahogy a filmben a rosszakat játszó alakoknál is megmaradtunk a nem túl megnyerő külső+hiányos fogsor+állandó köpködés = genyó karakterizáció szintjén), hanem a True Detective című HBO-sorozattal nagyot szakító Nic Pizzolattón, akinek nem ez a forgatókönyv lesz élete főműve, az biztos.

Egy átlag akciófilmnél vagy modern westernnél jobb lett ez a remake, ha kikapcsoljuk az agyunkat, kifejezetten szórakoztató is tud lenni, csak az első negyven percen kellett volna húzni vagy húszat. A végére meg egy megjegyzés: ha valaki azt hiszi, hogy attól, hogy hortobágyi vagy szögedi tájszólással szinkronizál le egy louisianai vagy texasi karaktert, akkor az hiteles lesz, pont akkorát téved, mint az az idióta, aki ragaszkodik ahhoz, hogy a filmek orosz karakterei elképesztően modoros szláv akcentussal beszéljenek magyarul. Játsszák a filmet feliratos verzióban is, ha tehetik, mindenképpen úgy nézzék meg!