Zsidó volt, meleg és nácikra vadászott

Ha elhagyom az irodámat, ellenséges területre lépek

Fritz Bauer nem volt paranoiás, inkább csak realista. 1956 és 1968 között volt hesseni főügyész, aki eltökélte, hogy minél több egykori nácit von felelősségre. Olyanokat, akik az ötvenes, hatvanas évekre a német társadalom megbecsült polgárai lettek, és a legteljesebb nyugalomban és jólétben élték az életüket. Bauer céljait finoman szólva sem támogatta a környezete. 

Fritz Bauernek ebben az ellenséges közegben sikerült az egyik legfontosabb náci háborús bűnöst, Adolf Eichmannt az izraeli titkosszolgálat segítségével kézre kerítenie, és később az Auschwitz-perben 22 egykori SS tagot, a tömeggyilkosságok résztvevőit is bíróság elé állítania. Közel húsz év elteltével ekkor, 1963-ban történt meg először, hogy a koncentrációs tábor túlélői szemtől szembe álltak fogvatartóikkal, és tanúskodtak ellenük. Tette mindezt úgy, hogy szociáldemokrata volt, zsidó és meleg, ami abban a korban büntetendőnek számított. Bauer ezért úgy döntött, hogy teljesen lemond a magánéletről, nehogy támadható legyen, és ezzel ártson az ügynek.

Korábban készültek ugyan filmek a háború utáni német hallgatásról, ezekben még utaltak is Bauer szerepére (A hallgatás labirintusában vagy a Phoenix bár), de kifejezetten róla még nem forgattak játékfilmet. „Sokaknak kinyitotta a szemét. Németországban akkor senki nem akart tudni a Harmadik Birodalomról és a háborúról, aki pedig tudott valamit, el akarta titkolni. A legtöbben előre akartak nézni. Ez a történet univerzális és archaikus: egyedül a többség ellen, de az igazságért“ – nyilatkozta a rendező, Lars Kraume. Ebből is látszik, hogy szobrot akart állítani Bauernek, ami ezzel a hatalmas tisztelettel készült filmmel sikerült is. Hogy jó filmet is készített-e eközben, nehezebb kérdés.

Vitatható, bár filmes szempontból érthető döntés volt, hogy Az állam Fritz Bauer ellenből teljesen kimaradt az ügyész legfontosabb, legnagyobb győzelme, az Auschwitz-per. Ez a film évekkel a nagy per előtt játszódik, akkor amikor Bauer hivatala egy helyben toporog, az ügyek állnak, akták tűnnek el, a főügyész iránt érzett ellenszenv tapintható. És Bauer mindent meg is tesz, hogy ne szeressék: simán visszahívja a családos ügyészeket péntek este dolgozni, beszólogat, kiabál, fenyegetőzik.

Ekkor kap egy fülest Dél-Amerikából, hogy a deportálások egyik fő szervezője, Adolf Eichmann Argentínában él. Bár sok hamis tippet kapott az évek során, most úgy érzi, hogy ez az igazi, amit nem engedhet ki a kezei közül. Mivel a hivatalában nem bízik, a Moszad segítségét kéri. De a helyzet így sem lesz könnyebb, Izrael bizonyítékokat vár. Bauer szinte teljesen egyedül van, miközben a másik oldalon egy kisebb hadsereg próbálja megakadályozni, hogy Eichmann bíróság elé álljon. Mert ha beszél, akkor komoly karrierek dőlnek romba, többek között Adenauer kancellár egyik legközelebbi munkatársa, Hans Globke is bukhat, aki nürnbergi faji törvények egyik megfogalmazója és kommentátora volt.

Az állam Fritz Bauer ellen a lehető legkonzervatívabb módon meséli el Bauer történetét. Itt aztán nemhogy csavarok, vagy váltakozó idősíkok nincsenek, de még egy meglepő beállítás sem. Ha két ügyész az egyik jelenetben megbeszéli, hogy másnap találkoznak, akkor tuti, hogy a következő jelenetben azt látjuk, ahogy a két ügyész másnap találkozik. Sok szürke öltönyös férfi sokat cigarettázik, sokat telefonál és sok aktát lapozgat. Ettől a film egyszerre lesz kicsit unalmas, de mindig mértéktartó és elegáns.

És a Bauert alakító Burghart Klaußner (A kémek hídja) valóban nagyon erős. Ugyan külsőleg nem sokban hasonlít Bauerre, mégis sikerül teljesen átlényegülnie. A kezdetben kicsit ellenszenves, fura, dühös emberből a film végére hőst farag, egy megszállottat, aki bármiről lemond a célja érdekében, bármennyire is fáj a magány. Minden pillanatban élmény nézni a játékát.

Van a filmnek egy furcsa, fiktív szála is. A sztoriban fontos szerep jut egy fiatal ügyésznek (Ronald Zehrfeld), aki Bauer társa lesz a nyomozásban. Ő az egyetlen, akiben megbízik a hivatalában, ráadásul a magánéletben is hasonló gondokkal küzdenek. Visszaemlékezések helyett az ő sorsán keresztül ismerhetjük meg, hogy miken mehetett keresztül Bauer korábban, hogy mi vezetett odáig, hogy feladta a boldogságot a hivatásért cserébe. Rajta keresztül láthatunk bele abba a kettős életbe is, amit a melegek élni kényszerültek.

Az állam Fritz Bauer ellen főleg a német közönségnek készült. Legalábbis erre utal, hogy a rendező feltételez egy olyan háttártudást, ami Németországon kívül nem biztos, hogy megvan. Van a filmben egy jelenet, ami szépen utal Bauer későbbi, rejtélyes halálára. Ebben a főügyész fáradt, bevesz pár szem altatót, és beül egy kád forró vízbe. Aztán kis híján belefullad, amit ellenségei megpróbálnak öngyilkossági kísérletnek beállítani. A jelenet persze így is hatásos, de még inkább az lehet, ha tudjuk, hogy a főügyész évekkel később így halt meg. A mai napig nem teljesen tisztázott, hogy öngyilkos lett, megölték vagy baleset érte.

Az állam Fritz Bauer ellen emlékműnek tökéletes, filmnek meg elég jó.