A könyörtelen rendszerrel van a baj, nem az emberekkel

Az Én, Daniel Blake nemcsak könyörtelen, megindító és emberi film, de Ken Loach búcsúja is a rendezéstől, ráadásul még a brexit okait is segít megérteni. 

Nincs olyan brit filmrendező, aki a most 80 éves Loachnál többet foglalkozott volna az alsóbb néposztályok problémáival, a szegénységgel, az elesettekkel és egyéb, a nagyközönség számára nem feltétlenül vonzó témákkal. Eddigi utolsó filmje, a két évvel ezelőtti Tiltott táncokis egy a hazájából kitoloncolt, ír táncterem-tulajdonosról szólt, és akkor úgy hírlett, ez Loach búcsúja is a rendezéstől.

Ami kár lett volna, egyrészt azért, mert a Tiltott táncok nem tartozik a rendező legjobbjai közé, de ami fontosabb, az Én, Daniel Blake mindenképpen nagyon jó, hogy elkészült. A film nemcsak, hogy Arany Pálmát nyert az idén Cannes-ban, hanem az optimistábbak szerint hasonló társadalmi hatása lehet, mint Loach egyik legnépszerűbb filmjének, a Gyere haza, Cathy című tévéfilmnek volt, amely ötven éve ráirányította a figyelmet az otthontalanság problémájára.

Igaz, azt a filmet annak idején 12 millióan látták a tévében, a filmben egy hajléktalan anyát játszó Carol White-nak pedig még évekig nyomtak pénzt a kezébe a járókelők, manapság egy mozifilmtől nem lehet elvárni ilyesmit. De ettől még egész biztos, hogy az Én, Daniel Blake-ről is sokat fognak még beszélni, ugyanis nagyon aktuális kérdéseket vet fel újra, ráadásul pont ebben a mai, társadalmi feszültségektől fortyogó Nagy-Britanniában.

A film forgatókönyvét Loach régi munkatársa, Paul Laverty igaz történetek alapján írta, de ha esetleg mégsem így lett volna, akkor is hihető, ahogy egy becsületes, régivágású ember önhibáján kívül csúszik le a nyomorba, miközben az elképesztően cinikusnak, merevnek és embertelennek tűnő hivatalok a bolondját járatják vele.

Daniel Blake egy 59 éves ács, aki felesége halála óta egyedül él Newcastle-ban, és egy infarktus után lábadozva szociális segélyért folyamodna, de legnagyobb meglepetésére a munkaügyi hatóság keresőképesnek nyilvánítja, ezért nem jár neki a segély. Ráadásul további abszurd és bürokratikus akadályok nehezítik, hogy az ügye rendeződjön, közben azonban telik az idő, a számlákat fizetni kell valamiből, Blake pedig egyre inkább elveszíti a hitét a hivatalokban és végső soron az államban.

Ráadásul nemcsak az ő sorsa miatt aggódhatunk, hanem összebarátkozik a gyerekeit egyedül nevelő, elvált Katie-vel, aki Londonból költözött északra lakás reményében, és aki szintén szó szerint nyomorog. Blake, aki jószívű, kedves és segítőkész ember, a saját gondjai mellett még az övét is a nyakába veszi, és a lehetőségeihez mérten segíti a családot.

A film nem kecsegtet happy enddel, folyamatosan süllyedünk a kétségbeesésbe, és amikor már azt hinnénk, hogy ennél rosszabb nem jöhet, akkor persze, hogy kapunk még egyet a gyomrunkba. Ez azonban csapda is tud lenni, hiszen könnyű elveszni a nyomorpornóban annyira, hogy egy idő után már egyszerűen sok lesz, és a keservtúladagolás inkább érzéketlenné teszi a nézőt - nekem most a Lilja 4-Ever jut eszembe erre példaként.

Loach viszont sikeresen kerüli el ezeket a buktatókat, mert pont jókor adagol valami emberi tényezőt: egy emberséges hivatalnok, egy jószívű biztonsági őr, egy kedves szociális munkás vagy egy fociőrült kínai (akinek a híresen bunkó Charlie Adam a kedvenc játékosa) mindig akad, hogy a helyére billentse az arányokat, egyszersmind jelezze, hogy nem az egyes emberekkel van a probléma, hanem a rendszerrel magával, mely - Loach szerint - arra épül, hogy elhitesse velünk, a mi hibánkból kerültünk a társadalom perifériájára.

A film hangulatában sem egy folyamatos mélyrepülés, ami nagyban köszönhető a Blake-et játszó Dave Johns természetes, hiteles alakításának, pedig ő eredetileg egy standupos, akinek ez az első filmes, drámai főszerepe. És nem sokkal marad el tőle a Katie-t alakító Hayley Squires sem, akinek a film legmegindítóbb jelenete is köszönhető, amikor egy ételosztáson nem bír magával, és levesz a polcról, majd ott, helyben kinyit egy paradicsomos babkonzervet. Ez lehetne borzasztó hatásvadász és béna is, Loach azonban pont úgy csinálja meg, hogy egyszerre érezzük magunkat kínosan, amiért ezt a kellemetlen szituációt látnunk kell, és közben nem lehet nem meghatódni sem.

Igaz, Loach néha kiszámíthatóan viszi túlzásba a nyomasztást, máskor meg kicsit szájbarágós kanyarokat vesz a film (ilyen például a Blake-et hősként ünneplő, groteszk figura vagy Katie alámerülése a newcastle-i éjszakába), de ettől még az Én, Daniel Blake-et nem véletlenül ünneplik a fesztiválok.

És bár a film innét Magyarországról is pontosan érthető, mégiscsak elsősorban a briteknek szól, és igazán nagyot Loach hazájában fog szólni, ahol a legfrissebb számok szerint 13 és fél millióan élnek szegénységben, és a probléma tényleg fenyegető, különösen abban az északkelet-angliai régióban, ahol a film is játszódik. Newcastle és környéke a mai napig nem heverte ki a Thatcher-korszakkal járó bánya- és gyárbezárásokat, a munkanélküliség bőven az országos átlag fölött van, a múlt században kiépült szociális rendszer pedig csődöt mondott.

Az egész életében establishment-ellenes Loachnak már komoly rutinja van a dickensi nyomor ábrázolásában, de régen csinált már olyan jól időzített és húsbavágó filmet, mint az Én, Daniel Blake, melyet pont a Brexit-szavazás előtt mutattak be először Cannes-ban. A rendező szerint a filmből megérthető az is, hogy miért szavaztak pont a szegényebb rétegek az EU-ból való kilépés mellett, pedig valójában csak nagyobb biztonságot szerettek volna. A helyzet iróniája meg az, hogy pont a nagyobb bizonytalansággal járó opciót választották, mondja egy interjúban Loach, aki szerint északon régóta érzik úgy, hogy nem kíváncsi a véleményükre senki. Az ő szavazatuk is egy reakció volt a brit valóságra, és ugyanilyen reakció ez a film is. Ami pont ideális megkoronázása egy gazdag életműnek.