Kár ezért a két szép emberért

Nehéz eldönteni, kinek a hibája, hogy a Szövetségesek alatt folyton elkalandoznak az ember gondolatai. Egyrészt persze ott vannak a szerencsétlen körülmények. A film, amit nagy, romantikus szerelmi történetként akartak eladni, még nem került mozikba, amikor beütött a Brangelina-válás híre. A bulvársajtónak muszáj volt valami magyarázatot találni a világ legtökéletesebb emberpárjának katasztrófájára, így gyorsan szállították a legegyszerűbbnek tűnőt. Angelina Jolie nyilván azért hagyta ott Brad Pittet, mert az megcsalta a legutóbbi filmpartnerével, Marion Cotillard-ral.

A médiavihar odáig fajult, hogy Cotillard végül kénytelen volt kiadni egy nyilatkozatot, mely szerint Pitt és közte nem volt semmi, és különben is második gyerekét várja Guillaume Canet színész-rendezőtől, akivel 2007 óta vannak együtt. A színésznő karakán kiállása és a válás újabb indokaként előkerült (és azóta szintén ejtett) gyerekbántalmazásos vádak miatt ez a pletyka már elült. De ettől még visszük magunkkal a moziba, és önkéntelenül is eszünkbe jut a Szövetségesek szerelmi jeleneteit látva.

A másik, ami folyton eltérít a történettől, az a rengeteg film, ami eszünkbe jut a Szövetségesekről. Ez a film ugyanis megidézi (lop belőle? utal rá? tiszteleg előtte?) a Casablancát, Az angol beteget és különösen két korábbi Brad Pitt-filmet, a Mr. és Mrs. Smitht és a Becstelen Brigantykat. Erős a gyanúm, hogy Robert Zemeckis rendező ezek közül csak a Casablancát vállalná fel szívesen – mert mégis hogy néz az ki, hogy a Forrest Gump rendezője egy közepesen gagyi akciófilmből meg Tarantinótól merít?

A sztori, aminek amúgy a hetven százalékát elmeséli a film hosszabb trailere, két második világháborús kém története. Az angol Max Vatant (Pitt) Marokkóba küldik, hogy egy francia kémmel, Marianne Beausejourral (Cotillard) közösen gyilkolják meg a német nagykövetet. Ahhoz, hogy ezt meg tudják tenni, el kell hitetniük magukról, hogy ők egy kedves francia házaspár, akik imádják egymást. Ezt addig színlelik, amíg a küldetés végére valóban egymásba nem szeretnek. Bár a háborúnak még nincs vége, ők Londonba mennek, ahol összeházasodnak és születik egy kislányuk. Az idillnek az vet véget, hogy Vatannal közlik a felettesei, hogy a felesége valószínűleg német kém. Az ő feladata lesz csapdát állítani a nőnek, és ha bebizonyosodik, hogy valóban a náciknak kémkedik, akkor végezni vele.

A film első fél órája a marokkói előzményeké. Brad Pitt, aki a Becstelen Brigantykban egy amerikait játszott, akinek olaszul kell beszélnie, hogy megtévessze a nácikat, itt egy angolt játszik, akinek franciául kell beszélnie, hogy megtévessze a nácikat. August Diehl, aki egy veszélyes, de játékos kedvű nácit játszott a Becstelen Brigantykban, itt egy veszélyes, de játékos kedvű nácit játszik. Még a nagy merénylet helyszíne is tök ugyanúgy néz ki, mint a mozi előcsarnoka Tarantino filmjében. A viccek nyilván nem olyanok, a Szövetségesekben amúgy is fájóan kevés a humor. Aztán jön az angliai rész, és onnantól a film az egymásra vadászó bérgyilkos pár, a Mr. és Mrs. Smith sztorijára emlékeztet.

De ez nem lenne olyan nagy baj, hiszen itt van nekünk Brad Pitt és Marion Cotillard, öröm rájuk nézni, annyira gyönyörű pár.

Azt, hogy Brad Pitt is jó színész, nem ebből a filmből tudjuk meg, mert végig merev, távolságtartó és sótlan marad. Még akkor is, amikor a környezetében mindenki elmondja róla, hogy a szerelem mennyire megnyitotta. Olyan az egész, mintha unná. Lehet, hogy unja is, annyiszor eljátszotta már a hősszerelmes jó embert. Kettejük között meg egyszerűen nincs izzás, nem hisszük el nekik a mindent elsöprő szerelmet.

Igazságtalan lenne, ha nem ismernénk el, hogy a Szövetségesek mindezek ellenére is működik. Legalábbis annyira mindenképp, hogy a londoni részben felpörgő események érdeklik a nézőt, tudni akarjuk, hogy Marianne német kém-e vagy sem. Tudni akarjuk, hogy Max hogyan dönt, még ha az igazság megismeréséért tett erőfeszítései (és különösen az áldozatok száma) erősen túlzóak is. 

Csak ne lenne az egész annyira kilúgozva, ne lenne minden hajszál folyton a helyén, ne lenne a bombatámadás tűzijátéknak beállítva, az egyéves gyerek meg ne aludna olyan édesdeden, miközben a szülei hatvanfős házibulit tartanak a földszinten. Kár ezért a filmért, főleg amiatt, mert annyira kevés hasonló, klasszikus mozit vállalnak be a stúdiók manapság.