Tényleg tönkretehet egy szerep egy életet?

Már az adás előzetese hatalmas vihart kavart, hiszen a 67 éves Shelley Duvall szinte felismerhetetlenül, szemlátomást nagyon rossz (mentális) állapotban került elő, és nagyon sok furcsaság mellett például arról is beszélt, hogy szerinte Robin Williams – akivel a lesajnált Popeye-filmben szerepelt együtt – valójában nem halt meg, csak alakot váltott. Sőt, még látta is őt.

A kevesebb mint kétperces előzetes azonnal kiverte a biztosítékot, a Ragyogást rendező Stanley Kubrick lánya, Vivian Kubrick például a műsor bojkottjára szólított fel. Közleményében szenzációhajhásznak, kizsákmányolónak, szívtelennek és undorítónak nevezte a műsort, amelynek szerinte semmi köze a Duvall gyógyulásához, sokkal inkább egy lecsúszott művész nyilvános megalázásáról szólt.

Hamarosan csatlakozott hozzá Woody Allen és Mia Farrow gyermeke, Ronan Farrow is, aki szintén szégyenletesnek nevezte, hogy ez megtörténhetett. “Egy igazi kincs, aki tiszteletet érdemelne” – írta egyik twitteres kifakadásában a sok közül.

A tiltakozás ellenére az adás lement, így a nézők közel egy teljes órában hallgathatták Duvall zavarodott gondolatait, például arról, hogy úgy sejti, valaki fenyegeti őt, illetve hogy valamiféle lemez van a bőre alá ültetve. “Nagyon beteg vagyok, segítségre van szükségem” – mondja aztán Duvall a műsorban, Dr. Phil pedig felajánlja neki, hogy elviszi egy kivizsgálásra, sőt, azt is megígéri a bizalmatlan és beteg nőnek, hogy az orvosok nem fogják megölni őt. Duvall végül belemegy a dologba, ám az adás azzal végződik, hogy Dr. Phil elmondja: az egykori színésznő három napot eltöltött ugyan az egyik kaliforniai elmegyógyászati központban, a kezelést azonban végül visszautasította, és hazament a texasi otthonába. (Ide azt követően költözött, hogy egy 1994-es földrengés porig rombolta a Los Angeles-i házát.) Az adás aztán rengeteg nézőt kiakasztott, így Dr. Phil kapott is érte rendesen, a kommentelők mindenféle haszonlesőnek nevezték, az említett rész pedig végül lekerült a műsor honlapjáról.

Egy partitól a legnagyobb rocksztárok ágyáig

Shelley Duvall alig múlt húsz éves, amikor művész barátja, Bernard Sampson partiján megismerkedett Robert Altman filmrendezővel, akinek rögtön megtetszett a magas, törékeny lány, ezért szerepet ajánlott neki az éppen készülő Brewster McCloud című filmjében. A filmes utólag azt mondta, hogy Sampson képei nem hagytak mély nyomot benne, Duvall azonban teljesen lenyűgözte, az egyik legkülönlegesebb ember volt, akivel valaha találkozott. Úgy fogalmazott: olyan energiák lengték körbe, amihez foghatót azelőtt még soha senki másnál nem tapasztalt.

Duvall ugyan nem színésznőnek készült (eredetileg kozmetikumokat árult és táplálkozás-szakértőnek tanult), végül azonban beadta a derekát, és a szerep miatt Hollywoodba repült – ez volt az első alkalom az életében, hogy elhagyta Texast. Bár korábban sosem szerepelt filmben, Altman hatalmas fantáziát látott a texasi lányban, aki rövidesen több filmjében is szerepelt. A filmes azt mondta róla, valódi színésznőnek termett, Duvall pedig értékelte, hogy hisznek benne. “Ha azt mondod, meg tudom csinálni, akkor valószínűleg tényleg képes vagyok rá” – mondta a rendezőnek. Pár évvel később, 1977-ben, már a legjobb színésznőnek választották Cannes-ban, méghozzá Altman Három nő című filmjében való alakítása miatt.

Duvall ezalatt hozzáment Sampsonhoz, de a házasság négy év után, épp a beinduló színészi karrier miatt, véget ért. “Egyszerűen csak túlságosan fiatalok voltunk” – indokolta később a válást. Később megismerkedett egy Los Angeles-i pszichiáterrel, az igazi nagy szerelem azonban nem ő lett, hanem Paul Simon (bizony, a Simon & Garfunkelből!), akivel New Yorkban, az Annie Hall forgatásán találkoztak először. A színésznő a filmben egy túlbuzgó zenei újságírót alakít, akit Alvy megfektet. Duvall és Simon két évet élt együtt Manhattanben, egészen addig, ameddig a színésznő be nem mutatta a zenésznek egyik kollegináját, a Leia hercegnőként ismertté váló Carrie Fishert, aki miatt Simon otthagyta Duvallt. (Simon és Fisher hat évet jártak, de ezalatt Fisher közben majdnem hozzáment Dan Aykroydhoz, akivel a Blues Brothers forgatása alatt melegedtek össze, aztán meggondolta magát, és visszament a zenészhez, akivel hat év együttlét után megesküdtek, bár a házasság egy évet sem élt meg, mondjuk a válás után még összejárogattak egy darabig.)

Duvall később egy LA Timesnak adott, 1991-es interjúban aztán elmondta, hogy a kapcsolatuk akkor kezdett el kisiklani, amikor Simon szóvá tette, hogy mennyire gyerekesen öltözik, mire ő belátta, hogy szerelmének igaza van, és hogy magabiztosabb legyen, egyre több és több pénzt kezdett ruhákra költeni. Egy másik interjúban azt is megemlítette, hogy több ezer dollárt vert el a cél érdekében, ami az volt, hogy a beszélgetőpartnerei komolyan tudják venni.

Simon után Duvall egy másik zenésszel, a Beatles dobosával vigasztalódott, a Ringo Starral való kapcsolata azonban nem tartott sokáig, a Popeye fogatásán megismert Stanley Wilsonnal azonban hat évet töltöttek együtt. Később még rövid időre összejött a Nightcrawler írójával és rendezőjével, Dan Gilroy-jal, és ez az utolsó jegyzett párkapcsolata.

Paul Simon egyébként akkor szakított vele, amikor a reptérre fuvarozta Duvallt, hogy Londonba repüljön a Ragyogás forgatásai miatt. Ahogy az LA Times cikke fogalmazott: “A színésznő végigbőgte az utat az Atlanti-óceán felett, és ezek még csak az első cseppjei voltak annak a könnytengernek, amit a Ragyogás forgatása tartogatott számára.”

De mi történt a forgatáson?

Bár a Ragyogást ma már minden idők egyik legjobb, legnagyobb hatású horrorjaként szokták emlegetni, az évek során hideget, meleget egyaránt kapott: a megjelenése után például két Arany Málna-jelölést is kiérdemelt, Stanley Kubrick a legrosszabb rendező, Shelley Duvall pedig a legrosszabb színésznő címért szállhatott versenybe – végül lekörözték őket. A film alapjául szolgáló regény szerzője, Stephen King annyira utálta az 1980-as filmklasszikust, hogy a kilencvenes években egy újabb feldolgozást szorgalmazott. Ebből született az a háromrészes minisorozat, amit az a Mick Garris rendezett, aki például A légy és a Szörnyecskék második részeinek forgatókönyvein dolgozott. King három éve a BBC-nek is elmondta, hogy mennyire kiszámíthatónak tartja Kubrick változatát, szerinte Jack Nicholsonon már a kezdetektől látszik, hogy be fog kattanni, és Duvall által megtestesített Wendyt sem kímélte: “Az egyik legnőgyűlölőbb karakter, akit valaha filmre vittek. Tulajdonképpen csak azért van ott, hogy sikítozzon és ostoba legyen. Én nem egy ilyen nőről írtam a regényemben.”

King szerint az általa megírt Wendy egy kemény, férjével egyenlő nő, ráadásul szőke, szóval pont nem olyan, mint Duvall, aki szinte sugározza magából, hogy mennyi megrázkódtatás van mögötte. Hasonlóan gondolhatta Nicholson is, aki azt szerette volna, ha Jessica Lange az Amerikai Horror Storyból lenne a filmbeli partnere, még be is ajánlotta őt Kubricknak, aki viszont ragaszkodott Duvallhoz. Bár ez jófej húzásnak tűnhet, a rendező valójában iszonyatosan szenyó volt a színésznővel. Ezt Nicholson is elismerte a Stanley Kubrick: A Life in Pictures című dokuban, amiben elmesélte, hogy amíg vele és a többiekkel normálisan bánt, addig a törékeny színésznővel baromi kegyetlenül viselkedett. Ahogy az Empire magazinnak fogalmazott:

Pedig sokszor ő maga is késő esténként ért haza a forgatásokról, és kimerültségében ilyenkor csak beesett az ágyba, és azonnal elaludt.

Kubricknak egyébként nagyon határozott elképzelései voltak: még a felvételek előtt levetítette a szereplőknek és a stábnak David Lynch nem sokkal korábbi, Radírfej című filmjét, hogy demonstrálja, milyen hangulatú filmet szeretne. A forgatás alatt aztán olyan sokszor megváltoztatta a dialógusokat (persze zömében Wendy szövegeinek kárára), hogy Nicholson egy idő után jobbnak látta inkább percekkel az adott jelenet előtt megtanulnia a saját sorait. Kubrick közben igyekezett mindenkit távol tartani Duvalltól, hogy elszeparálva érezze magát, miközben állandóan az elégedetlenségével nyomasztotta őt, hogy nem azt nyújtja, amit vár tőle, hogy az egész stáb idejét pazarolja.

Ezzel az volt a célja, hogy valóban feszültté és idegessé tegye a színésznőt, ami sikerült is. Az egyébként sem rövid és pszichésen is megterhelő baseball-ütős jelenetet például összesen 127 alkalommal kellett felvenni, mire Kubrick végre megelégedett a végeredménnyel. A jelenet ezzel a Guinness-rekordok könyvébe is bekerült.

“Ez volt a legnehezebb szerep, amit valaha játszottam” – mondta utólag egy Kubrickról szóló könyvben, de azt is hozzátette, hogy az állandó nyomás csakugyan többet hozott ki belőle. (Bár ezt az Arany Málnára jelölő bizottság ezek szerint másképp látta.) Szóval a rendező a művészet oltárán feláldozva gyakorlatilag kikészítette Duvallt, akinek egy idő után csomókban kezdett hullani a haja a stressztől, úgyhogy egyszer jól oda is vágott belőle egy köteggel Kubrick elé, hogy lássa, tényleg a végsőkig elmegy a szerep kedvéért. Egy másik alkalommal váratlanul összeesett, mire a rendező leszúrta a segítségére siető stábtagokat, hogy a figyelmességük csak ront Duvall teljesítményén.

A forgatás időtartama ezzel a tempóval több mint egy éven keresztül húzódott el, Duvallnak pedig akár napi 12 órákat kellett végigbőgnie, így nem csoda, hogy több üveg ásványvíz volt bekészítve számára, nehogy kiszáradjon véletlenül. Kubrick maximalizmusát jól jelzi, hogy csak a híres ajtós jelenet felvétele három napig tartott, és ezalatt Nicholson összesen mintegy hatvan ajtót használt el (értsd: vert szét fejszével).

Sőt, azt mondják, a két színész annyira beleélte magát a szerepébe, hogy amikor Wendy “please, Jack!”-jét halljuk, akkor Duvall valódi könyörgését halljuk, ami nem a főszereplőnek, Jack Torrance-nek szól, hanem magának Nicholsonnak szólt. 

Erre azonban nincs bizonyíték. Ahogy arra sem, hogy tényleg a Ragyogásban nyújtott alakítás, esetleg maga Kubrick tehetne Shelley Duvall jelenlegi állapotáról. Azt mindenesetre ő maga is elmondta egy interjúban, hogy még egyszer nem vállalkozna hasonlóra.

Soha többé nem fogok már ennyi mindent beleadni egy szerepbe sem. Ha valaki el szeretne merülni a fájdalomban, és azt művészetnek szeretné nevezni, akkor rajta, csinálja csak, de nélkülem.

John Lennon mondta egyszer, hogy művésznek lenni nettó szopás, Duvall azonban azt vallotta, hogy azon kevesek közé tartozik, akik szerint úgyis lehet valaki művész, hogy közben boldog, kiegyensúlyozott élete van. Egy 2010-es interjúban még arról beszélt, hogy csendes életet él, verseket ír, amiket egyszer talán meg is jelentet, illetve gondját viseli az állatainak, amiből köztudottan jó sok van. “Azért nem vagyok egy őrült macskás nő” – tette hozzá gyorsan. Amikor az újságíró szóba hozta, hogy furcsa dolgokat pletykálnak róla, csak annyit mondott, hogy visszavonultsága ellenére senki ne gondolja remetének, még akár a visszatérésre is hajlandó lenne, ha a megfelelő szerep jönne vele szembe.

Ehhez képest Duvallról most a helybeliek elmondásai alapján csak annyit tudunk, hogy gyakran kóricál kócosan, magában motyogva a városban, az autójának lámpáival próbál meg kommunikálni a földönkívüliekkel, akik állítása szerint a kertjén keresztül látogatják, ahol egy kapu nyílik, amelyik egy másik dimenzióba vezet. Bárhogy is van, soha többé nem fogjuk tudni ugyanúgy nézni a Ragyogást, ahogy eddig.