A kiforduló belek diszkrét bája

Van egy jelenetsor A fegyvertelen katona című filmben, ami kiválóan jellemzi az egészet, igaz történetestül, Mel Gibsonostul, erőszakpornóstul. Az a jelenet, amiben a főhős a csatatérről megtérve, fejtetőig véresen áll az orvosi sátor előtt, a zene tökéletesen aláfesti, sőt megfesti a lelkiállapotát, átérezzük a sátorban fekvő sebesült bajtársait néző férfi kínját, látjuk, ahogy megremeg a szája széle, és amikor már majdnem, de tényleg egy paraszthajszálnyira vagyunk attól, hogy elmorzsoljunk egy könnycseppet, jön egy vágás, majd az ellenfényben álló főhőst látjuk, aki lassított felvételben önt magára egy vödör vizet. Mintha valaki elélvezés előtt egy ütemmel közölné, hogy elkártyázta a családi vagyont, és holnap jönnek a végrehajtók a lapostévéért.

Mel Gibson a 2016-os évet arra szánta, hogy a 2006-os Sajnálatos Események (részegen zsidózott Hollywoodban, ejnye) után tíz évvel visszakerüljön a pikszisbe. Szerepelt egy olyan filmben, amiben tulajdonképpen saját magát alakította az exsittes, exalkesz, exdrogos főhős szerepében. Az egyik jelenetben elképesztően intenzíven bámul bele a kamerába, és hangoztatja, hogy ő már nem az az ember, aki korábban volt, és ugyan ezt a karakter mondja, de mindenki értette, hogy itt Mel járta a Canossát, ha kissé sután is. Aztán megrendezett egy olyan filmet, ami felvonultatja az összes klasszikus gibsoni elemet a mártíromságtól a zsigerekig ható, erőszakos jeleneteken át a tömény giccsig – pont mint a Passióban vagy az Apocalyptóban történt.

A fegyvertelen katona egy rendkívüli ember igaz történetén alapul. Amikor a japánok megtámadták Pearl Harbort, a virginiai Desmond Doss úgy döntött, beáll az amerikai hadseregbe, és elmegy a frontra, megvédeni a hazáját. Ezzel csak az az apró kis probléma akadt, hogy Doss a Hetednapi Adventista Egyház tagja volt, egy olyan vallási közösségé, aminek 1942-ben még egymillió tagja sem volt, és lelkiismereti okból nem volt hajlandó fegyvert fogni. Szolgálni viszont akart, mert ha megtámadták a hazáját, akkor a lelkiismerete azt mondta neki, hogy menni kell. Ma ez egy modern hadseregben akkora gondot nem okoz, mármint az, hogy valaki fegyver nélküli szolgálatot választ, majd beosztják írnoknak, oszt kalap, de 1942-ben Doss tulajdonképpen megoldhatatlan feladat elé állította az amerikai hadsereget.

A film szépen lineárisan felépített, időrendben egymás után pakolt jelenetekben mutatja meg, mi vezetett odáig, hogy a kis Doss gyerek nemet mondjon az erőszakra, és hogyan jutott el odáig, hogy mindezek ellenére szolgálni akar, ahogy az apja és a testvére is tette, majd hogyan boldogult a kiképzés alatt a bajtársakkal és a feljebbvalóival, végül mi történt Okinaván, a második világháború csendes-óceáni hadszínterének egyik legvéresebb csatájában. Mindezt jó hosszan, 140 percben, amiből a film első fele (a csata előtti) a jobban megírt és érdekesebben karaktert építő. Megismerjük Doss motivációit, és szépen felrajzolják a többi karaktert is, a csaját, a szüleit, majd a seregben a bajtársakat és a tiszteket. 

A szereplők mintha egy kifestőkönyv lapjairól lépnének le, a katonák között van Beképzelt Fráter, Hálátlan Bunkó, Együgyű Haver, A Főhőst Eleinte Ferde Szemmel Néző De A Végén Érte A Tűzbe Menő Hazafi, Agyatlan Őrmester, Cinikus Százados és Igazságtalan Ezredes, de nem járt jól Doss rokonsága sem – talán az egyetlen olyan karakter, akinek kettőnél több dimenziója van, az a későbbi feleség, őt sikerült egy picivel jobban árnyalni. Amikor pedig jön a csata, a film második órája, akkor megérkeznek a japán szereplők, akiket a rendező láthatóan gyűlölt, nem lettem volna a forgatáson statiszta, az tuti. Minden japán kegyetlen és szemét, lő a felcserre, a sebesültre és a kegyelemért könyörgőre is, ráadásul hitszegő nyomorult mind, fúj.

Ez a fajta elnagyolt, néhol nem kicsit rasszista ellenségábrázolás azért nem tesz jót a filmnek, mert maga a csata, a vérengzés a maga hihetetlen erőszakosságával is lenyűgöző. Gibson nagyon ért ahhoz, hogy a szenvedést ábrázolja és megmutassa, a sziszifuszi küldetésre bevetett katonák kínlódása, az a húsdaráló, amibe a hadászat iránt nem fogékony néző számára tök értelmetlenül bezavarják őket, a székbe szögezi az embert, és nem ereszti. Ilyen hitelesen a Ryan közlegény megmentése óta nem szakadt le végtag, omlott ki bél, folyt ki szem, loccsant ki agyvelő, égett halálra ember és vérzett ki a szemünk előtt katona, mint ebben a filmben. Amint beindul a hentelés, nincs üresjárat, egy pillanat nyugalom sem. A kamera mindenütt ott van, folyamatosan mozog és mindent megmutat, szenvtelenül közvetít, és nem ken el semmit, még akkor sem, amikor kellene, de hát Gibsonra ez mindig jellemző volt, tessék csak felidézni a Passió korbácsolásos, lassított felvételben kiszakadó húst mutató fél óráját.

Doss ebben a vérzivatarban a nézőt képviseli, azt a tehetetlen, magát megvédeni képtelen személyt, aki egyik sebesülttől a másikig rohan, és ezt akkor sem hagyja abba, amikor már mindenki feladná. Konok megszállottsággal megy előre, mintha Forrest Gump és Oskar Schindler szerelemgyermeke lenne – csak még egyet, mondogatja maga elé csuromvéresen, fáradtan, félájultan, és megy tovább, rendületlenül. Ha csak azt nézzük, hogy Gibson milyen jól megcsinálta a csatajeleneteket, és mennyire biztos kézzel forgat mészárlást, A fegyvertelen katona egy nagyszerű film. Sőt, a szenvtelensége, a borzalmak kendőzetlen ábrázolása áthozza az üzenetet is, a „háború rossz, értem?” szinten.

Sajnos Gibson itt nem állt meg. A főhős folyamatos moralizálása, a lakossági metaforák űbergiccse, a film lendületét és hangulatát megtörő, tök felesleges, pátoszos képsorok és a Doss = Megváltó alaptézis folyamatos sulykolása a birkatürelmű nézőből is kikényszerít egy elfojtott anyázást. Az meg pláne, hogy a hatodik osztályos olvasókönyvből kilépő és pontosan ezen a szinten megírt dialógust felmondó színészeket sem vezette úgy a rendező, ahogy kellett volna – mintha mindenkinek csak annyit mondott volna: baszki, láttál már háborús filmet, ez is az, tudod, mi a dolgod. A Dosst alakító Andrew Garfield is addig jó, míg az arcát az ég felé nem fordítja, és nem kezd el sírni, de ő és az őrmestert nagy átéléssel és lelkesedéssel alakító Vince Vaughn legalább kapott valamit, amivel dolgozhatott, míg a többieknek (Sam Worthington, Luke Bracey, Hugo Weaving, Ryan Corr, Rachel Griffiths, Richard Pyros vagy éppen Mel fia, Milo Gibson) az volt a dolguk, hogy papírmasé karakterekből építsenek szerepet maguknak, és ez nem nagyon sikerült.

Ha Gibsont nem az foglalkoztatná a monománia határait súrolóan, hogy minden egyes húst tépő golyót megmutasson, és egy kicsivel többet foglalkozna a filmje szereplőivel is (és nem akarná a torkunkon lenyomni az ideológiáját Istenről), akkor A fegyvertelen katona mehetne a polcra fel a Szakasz vagy a Sztálingrád mellé, de így csak a Passió mellett marad neki hely. Kár, több volt benne.