Jó nektek ott keleten, mi a tőke rabszolgái vagyunk

Ha már így esett, hogy úgy alakult a 20. század Kelet-Európában, ahogy, akkor legalább annyi hasznunk legyen belőle, hogy megörökítünk minél többet azokból a csak azokra az időkre jellemző történetekből, melyekből minden családban akad pár. Pontosan ezt tette a romániai születésű, de régóta Németországban élő Anca Miruna Lazarescu, aki a családjával megtörtént sztoriból csinált filmet: természetesen változtatnia kellett rajta ahhoz, hogy forgatókönyv lehessen belőle, de a lényeg és a fő dilemma megmaradt: az Utazás apánkkal egy újabb jó film a szocializmusról, ráadásul a múlt egy általunk kevéssé ismert részletéről.

1968 augusztusában járunk, amikor a teljes szocialista tábor Csehszlovákiát és a Dubček fémjelezte emberarcú szocializmust irigyli, így az erdélyi sváb Reinholtz család is, amely Aradon próbál boldogulni. A két fiút, Mihait és Emilt már régóta egyedül neveli az apjuk, aki azonban egyre betegebb, és csak egy olyan műtét tudna rajta segíteni, amire Romániában nincs lehetőség. Mihai viszont orvos, és még némi besúgást is vállal a Securitaténél, hogy elvihesse apját Drezdába, ahol a keleti blokkban egyedül végeznek olyan műtétet, ami megmentheti.

Emil viszont még csak 18 éves, lázadó gimnazista, akit csak a beatzene és a csaja érdekel, no meg a prágai tavasz, és az utóbbit még nyilvánosan is vállalja, nem kis bajba sodorva ezzel magát és családját. Szerencsére ekkor épp Ceausescu is kicsit lazít a gyeplőn, szabadabban lehet utazni a szocialista táboron belül, úgyhogy semmi akadálya annak, hogy autóval Magyarországon és Csehszlovákián keresztül az NDK-ba utazzanak.

Csakhogy közbelép a történelem, és a Varsói Szerződés hadseregei is pont akkor indulnak meg, hogy vérbe fojtsák a prágai tavaszt, és a határt éppen csak átlépő Reinholtzékat a többi külföldivel együtt begyűjtik a keletnémet hatóságok, hogy ne legyenek láb alatt, amikor épp alakul a történelem. A románok helyzete külön kényes, hiszen Ceausescu különutasként felszólal a csehszlovákiai beavatkozás ellen (az ilyen akciókkal sikerrel is altatta el egy darabig a nyugati vezetőket, mire kiderült, hogy még a szovjetnél is brutálisabb rendszert épít), viszont valahogy haza kell juttatni őket, és Csehszlovákiát az NSZK-n és Ausztrián keresztül kerülhetik meg, vagyis az NDK-ban ragadt románok váratlanul nyugatra kerülnek.

Ahol aztán az egymással is folyton veszekedő Reinholtzék dilemmák sokaságával szembesülnek, nevezetesen hazamenjenek-e egyáltalán vagy sem? Ha az egyik fivér hazamegy, akkor a másik nem keveri-e bajba azzal, hogy kint marad? Mihai ráadásul összejön egy müncheni lánnyal, aki egy radikálbalos kommunában lakik, ahol meg azt kell hallgatniuk, hogy milyen szerencsések, amiért a szocializmusban élhetnek a gonosz rendőrállam NSZK helyett.

Így lesz a film keserédes kelet-európai road movie-ból sorsdráma, de ez nem jelent nagy változást, hiszen az elejétől kezdve nehéz választások elé állítja a film a szereplőket. És ugyan van jó pár hiányossága is a filmnek - a drámainak szánt fordulatok kiszámíthatók, a szerelmi szál pedig suta és elnagyolt -, ez a könnyed stílusban elbeszélt sztori hamar érdekeltté teszi a nézőt is, és nem csak azért, mert az itteni problémák ismerősek lehetnek a saját filmjeinkből/családi történeteinkből is.

Az elsőfilmes Lazarescu biztos kézzel vezeti végig a cselekményen a filmet, pont megfelelően adagolja a drámai és komikus elemeket ahhoz, hogy ne kerüljön túlsúlyba egyik sem. Bár az Utazás apánkkal is belesétál néha abba a csapdába, amibe a történelmi filmek szoktak, és a megidézett múlt itt is sterilnek tűnik helyenként (például az összes autó csillogóan tiszta, mintha most hozták volna egy veteránautó kiállításról), viszont nem zökkentenek ki lépten-nyomon anakronizmusok sem, mint mondjuk A martfűi rémben, többnyire el lehet hinni, hogy a hatvanas években járunk.

Külön találó a zene szerepe a filmben: a két fivér zenél, nyugati zenekarokért rajong, miközben Emil még politikai gúnydalokat is írogat. De fontosabbak az apró nüanszok, melyek egy csapásra megértetik a nézővel, micsoda idióta rendszerben élnek: Beatlest csak úgy hallani a román rádióban, hogy a műsorvezető angolul éneklő magyar zenekarként konferálja fel őket, csehszlovákiai szabad légkört pedig az érzékelteti, hogy kaphatók Beatles- és Rolling Stones-lemezek is, melyek aztán a keletnémet határőrök figyelmét is felkeltik. (A prágai tavasz zenei vonzatairól pont a napokban jelent meg cikkünk.)

Ezért is kár, hogy pont korabeli zenék nincsenek a filmben: a fiktív, Stormy Sundays nevű együttes két száma helyettesíti a Beatles, a Stonest, meg a többieket, csak ezzel az a baj, hogy bárki levágja pillanatok alatt, hogy ezek mai dalok, hiába próbálnak a hatvanas évek stílusában szólni. A többi filmzenét egyébként Darvas Ferenc szerezte, és több egyéb magyar közreműködője is volt a filmnek, nagyrészt Magyarországon forgatták, és a támogatta a Magyar Nemzeti Filmalap is.

A szocialista rendszereket elég hatásosan ábrázolja a film, legyen szó akár a korai Ceausescu-rezsimről, akár pedig az NDK-ról, de ami még izgalmasabb, az a főszereplők találkozása a nyugattal, melyet elég árnyaltan sikerül bemutatnia a rendezőnek, aki nem ragad le az “úristen, itt lehet banánt kapni” kliséknél, hanem láthatunk szélsőbalos aktivistákat (hasonlókból nőhetett ki a Baader-Meinhof csoport), brutális rendőröket, és Mihainak még azt is el kell viselnie, hogy a nyugatnémet titkosszolgálat is megpróbálja beszervezni.

De mindenekelőtt az Utazás apánkkal újra beleveri az orrunkat abba, hogy micsoda borzalmas, értelmetlenül tönkretett sorsok voltak mindennaposak Európa rosszabbik felén évtizedekig, amely lélekölő kompromisszumokra kényszerített milliókat. Erre lehet azt mondani, hogy erről hallottunk már párszor, de amikor Románia igen nagy része képes visszasírni Ceausescut, akkor nyilvánvaló, hogy nem lehet elégszer emlékeztetni erre a nézőket, és ezt ez a film is megteszi. Külön öröm, hogy ezt nem szájbarágósan vagy szükségtelen pátosszal teszi, hanem csak elmesél egy történetet, ami akár pont így meg is eshetett volna.