Ennek az érzelmi zsarolásnak nem dőltünk be

Lasse Hallström svéd rendező neve talán nem túlságosan ismerős a hazai közönségnek, pedig olyan filmeket rendezett, mint a Csokoládé Johnny Depp-pel, vagy a Kedves John Channing Tatum és Amanda Seyfried főszereplésével. Ezenkívül több tucatnyi film van már a 70 éves rendező tarsolyában, akinek legújabb filmjét botrányok kísérik.

Az Indexen is beszámoltunk róla, hogy a TMZ nevű portál nyilvánosságra hozott egy videót, ami állítólag az Egy kutya négy élete forgatásán készült és azt mutatja, hogy szörnyen bántak a filmben szereplő németjuhásszal. A film egyik szereplője, Dennis Quaid azóta már hamisnak nevezte a videót, de így is lehet, hogy sokaknak már a feltételezés is elveszi a kedvét ettől a teljes ártatlan filmtől, ami sokkal nagyobb kérdéseket akar megválaszolni, mint amire képes.

A film eredeti címéhez képest a magyar egyértelműbb, hiszen tökéletesen összefoglalja, hogy mit is kínál. Egy olyan kutya életét követjük végig, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag halála után egy újabb kutyatestben ébred, úgy hogy mindenre emlékszik előző életéből. A négy különböző történetet esetében nem kell semmi meghökkentőre számítani. Az elsőnek a főszereplője egy középiskolás fiú, Ethan, aki a hatvanas évek Amerikájában cseperedik és minden álma, hogy legyen egy kutyája. A második történetben a főszereplőnk egy rendőrkutya képében éled újra, harmadszor pedig egy fekete egyetemista lány szobakutyájaként, végül pedig igen rossz körülmények közt cseperedik fel, és a fiatal gazdái szinte végig láncon tartják, míg egy nap sikerül meglépnie.  

Mivel az egészet egy kutya szemén keresztül látjuk, ő kommentálja nekünk az eseményeket, a készítők pedig a szóhasználatát is igyekeztek kutyaszerűbbé tenni. Ez viszont nem sikerült elég konzisztensen és szellemesen végigvinni a filmen, így csak néha lehet busz helyett sárga guruló dobozt, virsli helyett meg húsrudat hallani. Mivel a filmhez ez nem ad hozzá, így végeredményben inkább erőltetettnek érezhető az a néhány szokatlan kifejezés. A narrációban vannak még olyan viccesnek szánt mondatok is, mint például:

Az emberek bonyolultak és gyakran olyat tesznek, amit a kutyák nem értenek. Például elmennek.

Ez lehet szőrszálhasogatásnak tűnik, de a filmnek mégiscsak attól kellene különlegesnek lennie, hogy egy reinkarnálódó kutya meséli el nekünk élete tanulságait. Nem teljesen mindennapi, hogy családi történeteket egy állat szemszögéből nézhetünk végig, a film mégis nagyon óvatosan mer szokatlan megoldásokat alkalmazni. Talán féltek tőle, hogy ha túlzásokba esnek, akkor széles tömegek számára túlságosan egyedi és szokatlan lesz a végeredmény. Plusz ha azzal számoltak, hogy a filmet mozis bemutatója után unalomig fogják ismételni a kereskedelmi tévék, akkor végképp nem volt szabad túlságosan forradalminak lenniük, hiszen ez egy családi film, fontos üzenetekről, nem szabad, hogy erről bármi más elvegye a figyelmet.

Az, hogy egy kutya nézőpontjából nézzük az eseményeket nem teljesen újdonság, legutóbb például a Kenderfutár című HBO sorozat volt az, aminek egyik epizódja majdnem teljes egészében egy kutya szemszögéből volt elmesélve. Persze az egy vállaltan kísérletező sorozat, ami egy fizetős kábelcsatornán ment péntek esténként, ahol sokkal kevésbé volt szempont, hogy minden egyes nézőnek fogni kell a kezét ahhoz, hogy biztos átjöjjön a készítők szándéka.

Ott simán ki lehetett kerülni, hogy hallanunk kelljen kimondva a kutya gondolatait, ahhoz, hogy értsük a történetet. Plusz a beállításokban is sokkal gyakrabban alkalmaztak szokatlan kompozíciókat annak érdekében, hogy érezzük itt a kutya szemszögén keresztül figyeljük a világot. Az Egy kutya négy élete esetében ez ugyanannyira esetleges, mint az egyedi szóhasználat. Általában figyelembe veszik a kutya nézőpontját, de a fontosabb jelenetek a legszokványosabb módon vannak felvéve, nehogy emiatt ne értse a közönség a fontos konfliktusokat.

Lehet furcsa ötlet egy ilyen családi kutyás filmtől azt várni, hogy eddig soha nem látott módon beszéljen arról, hogy mi az ember vagy a kutya életének a célja. Ehhez négy különböző történetet mesél el nekünk, amiknek ki kellene adniuk valami nagyobb egészet, de nem tudnak újat mondani, vagy legalább érdekes karaktereket felvonultatni négy nem túlságosan eredeti történetben. A rövidebb idő alatt pedig kevesebb esélyük van arra is, hogy jobban a szívünkhöz nőjenek. Legalábbis az emberek, mert mind a négy főszereplő kutya aranyos.

Az Egy kutya négy élete biztonsági játék mellett akar a lehető legnagyobb érzelmi hatást kiváltani a nézőben. Viszont nincs túl sok minden kezében ahhoz, hogy megérintse a nézők lelkét. A reinkarnáció miatt a nézőben felmerülhet, hogy milyen jó lenne, ha visszatérne hozzá szeretett kutyája egy új, fiatalabb testben. Ez megmozgathat valamit, de ez nem a filmbeli történeteknek az érdeme, mert ahhoz az kellene, hogy az abban szereplő karaktereknek szurkoljunk azért, hogy újra találkozhassanak.

Ráadásul a címbeli négyből kettő történet is elég gyenge lábakon áll, érdektelen figurákkal és konfliktus nélkül nehéz a film hatása alá kerülni. Különösen azzal van probléma, amiben Kirby Howell-Baptiste alakítja a főszereplő kutya tulajdonosát. Ebből az igazán markáns konfliktus is hiányzik, jellemfejlődésről sem beszélhetünk. Így a mondanivalóhoz sem ad hozzá, úgyhogy nehéz volt megfejteni, ez miért is volt fontos a készítők számára. 

A végén túlságosan agresszívan akar érzelmeket kihozni az emberből anélkül, hogy bármilyen akadályt is gördítene a boldog befejezés elé. Megtörténik, mert meg kell történnie annak, ami miatt ez a történet érdekes lehet, viszont olyan mértani pontossággal áll helyre minden, hogy azt lehet érezni, a készítők dróton akarják rángatni a közönséget. Még jó, hogy odáig nem mennek, hogy csupa nagybetűvel írják ki a képernyőre a mögöttes tartalmat, hogy tudjuk, most mit kell érezni és mikor kell sírni.