Szex van, történet nincs, mégsem pornó, mi az?

Csak valamivel több mint két órát kellett végigizgulnunk két éve egy szegény, kiszolgáltatott, szerencsétlen, ártatlan szűzlányért, aki beleszeretett egy szado-mazo szexre gerjedő férfiba, mire A szürke ötven árnyalatának végén megtörtént a tragédia. Addig a lánynak olyan iszonyú, perverz dolgoknak kellett alávetnie magát, mint pávatollakkal simogatás, selyemkendős szemtakarás, és talán pár percre még a két kezét is összekötözték egy szaténfátyollal. Amikor a tisztességes, egyenes erkölcsű lányka már amúgy is alig bírta elviselni a szenvedést, megtörtént a baj: a vadállati férfi megtette vele a legdurvábbat, amit csak el bírt képzelni.

Hatszor.

Szerencsére itt a film, a trilógia első része végre elengedte cipőtalpszerűre feszült idegeinket, nem kellett tovább tűrnünk, mert a lány, Anastasia teljesen jogosan kikérte magának ezt az egész beteg vircsaftot, és feldúltan, fenekénél is sérültebb lelkével elviharzott.

Mivel sajnos az első rész rendezője nem akart többé részt venni ebben a nézhetetlen gagyiban, sőt egy ideig a férfi főszereplő is így volt vele, két egész évet kellett várni a történet folytatására. Amely ott kezdődik, ahol az előző véget ér: Anastasia meggyötört szívén csak lassan forrnak a sebek, úgyhogy újabb negyvenöt percnyi filmidő azzal megy el, hogy a lány hol felháborodottan, hol szomorúan, hol kiábrándultan lamentál azon, hogyan is lehetne nekik közös jövőjük a férfival, ha az ilyen bűnös dolgokat akar, ő meg nem. Aztán egyszer csak a felajzottság minden fülledtségével a hím fülébe lihegi:

Azt akarom, hogy fenekelj el!

Mi meg csak ülünk a moziban, mintha mi lennénk tökhülyék, nem pedig ők, hogy akkor most ez az összesen már három óra a sorozatból eddig mi a francról is szólt. Egyetlen egy darab konfliktus volt ebben a történetben, és ezzel az is teljesen súlytalanná vált.

Az a baj, hogy a filmkritikusok már elkoptatták a „nem szól semmiről” szófordulatot, így ezt mondani A sötét ötven árnyalatára már nem jelent semmit. Pedig nemigen találni még egy hollywoodi blockbustert, amiben tényleg annyira nem történik semmi, mint itt. Anastasia és Christian Grey a film második jelenetében újra összejönnek, és ezek után egy-két apróságtól eltekintve olyan, mintha a kamera egy véletlenszerűen kiválasztott, jómódú amerikai párt követne egy szintén véletlenszerűen kiválasztott napon.

Ana és Christian felkelnek, narancslevet isznak, megbeszélik, hogy nincs otthon reggeli, úgyhogy lemennek egy kávézóba. Elmennek dolgozni, ahol a főnök elmondja, hogy lesz majd egy üzleti út, amire szállást kell foglalni, majd munka után elmennek sörözni. A sörözésre beállít Christian is, akinek nem tetszik, hogy a barátnőjére mintha, esetleg egy kicsit nyomulna a főnöke is, úgyhogy az átlagosnál egy picit mogorvábban szól hozzá. És közben kiderül, hogy közeleg Christian születésnapja, de a férfi nem szereti megünnepelni a születésnapját, de azért a családja meg fogja ünnepelni a születésnapját, de a húga nem tudja, mit vegyen neki a születésnapjára.

Úristen, ezt már leírni is kínkeservesen, döglesztően unalmas, nemhogy két órán keresztül nézni. Pedig ezt kell nézni és semmi mást: ha stopperrel a kezünkben ülnénk be a moziba, megengedő becslés szerint a végén az jönne ki, hogy a 118 perces játékidőben 5-6 percnyi olyan tartalom volt, amikor éppen történt valamilyen konfliktus vagy legalább konfliktusra emlékeztető dolog – de ezt is szétszórva 10-12 jelenetbe.

A készítőket láthatóan egyáltalán nem érdekelte a film, ami egyébként emberileg teljesen érthető, ha szakmailag nem is igazán védhető. Nincs benne semmi, ami miatt filmnek tűnne: képileg teljesen érdektelen, a zenéket a plázák ruhaboltjai kínálatának leggagyibb számaiból válogatták össze. És olyan totálisan amatőr dramaturgiai megoldások vannak benne, amiket nemhogy egy szuperprodukció esetében, de egy kezdő, kis könyvkiadónál is azonnal visszadobnának. Jellemző példa erre a legkomolyabb probléma felépítése: az egyik jelenetben megtudjuk, hogy történt valami súlyos dolog, a szereplők uszkve másfél-két percig sírva, a kezüket tördelve aggódnak miatta, majd rögtön a következő jelenetben minden egycsapásra megoldódik. Mintha a filmkészítők közül senkinek nem lenne halvány fogalma sem arról, mi az, hogy feszültségfokozás vagy hatáskeltés. Vagy csak nem akarják megzavarni a nézők nyugodt alvását.

Amit nemigen zavar amúgy a szex sem,

Abban rövid, semmitmondó szöveges rész után jön a hosszú, mindent megmutató szexjelenet. Itt meg elképesztően hosszú, sehonnan sehová nem vezető szöveges részek után jönnek a rövidke, a tizennyolcas karika ellenére teljesen semmitmondó, vérkonzervatívan ábrázolt szeretkezések, egy-egy cicivillantással. Azon meg az első rész után már kár meglepődni, hogy a sikamlós jelenetek egy elvileg a szado-mazo szexről szóló filmben egy-egy puha, párnás bilincstől eltekintve kimerülnek a párás szemű, összeölelkezős, csókban egyesülős szerelmeskedésekben.

Egy normális világban A sötét ötven árnyalata egy 5-6 perces átkötő jelenet lenne a sorozat első és második része között. Ennyi idő kell ahhoz, hogy elmondják azt az egyetlen, a legegyszerűbb sablonra épülő mondatot Christian rettenetes aberrációjának eredetéről, felvillantsák annak a nyilvánvaló happy endnek az előképét, amelyben a férfi végre tisztességes, rendes emberré válik majd a szerelem oltárán, és hogy megmutassák az utolsó, pár másodperces, utalásszerű snittet, ami felvezeti a harmadik rész borzasztó erőltetett konfliktusát. Eltekintve persze attól, hogy abban a normális világban a Szürke-trilógia eleve sosem lett volna sikeres, de ezen ábrándozni már tényleg akkora képtelenség, mintha egy álnok szadista vadember bársonytafotával és plüsspamaccsal büntetné és kínozná mazochista alárendeltjeit.

Andy Warhol lefilmezte, ahogyan egy barátja öt órán és húsz percen keresztül alszik. A filmet 1964-ben mutatták be, nem túl meglepő módon Alvás volt a címe. Nem történt benne semmi.

De vajon miről jutott ez pont most az eszembe?