Ez a Batman csak egy ölelést akar

Három évvel ezelőtt mindenki meglepődött azon, hogy egy látványosan másfél órás termékelhelyezésnek tűnő A Lego-kaland végül nem csak rácáfolt a károgókra, de az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb vígjátékát hozták össze. Ezután a Warner hülye lett volna nem ütni a forró vasat, hiszen amíg a Disneynek ott van a Pixar, a Universalnak meg a DreamWorks, addig a Warnernek csak olyan gyenge próbálkozásai voltak eddig, mint a Gólyák. Ebből kifolyólag a Lego és a Warner kapcsolatának folytatása egyáltalán nem meglepő, ahogy az sem, hogy a már bemutatott Lego Batmant még ősszel egy másik Lego-film követi. De mi most csak az elsővel foglalkozunk, ami majdnem olyan jó, mint három éve A Lego-kaland volt.

Az új Lego-film az előző egyik legszórakoztatóbb szereplőjére koncentrál, Batmanre. Arra a Batmanre, akiről már tényleg leforgattak mindent, és nehéz elképzelni, mi újat lehet kihozni a karakterből. Az előző filmben azonban sikerült a Sötét Lovagot egy amolyan feszítős, beképzelt sztárnak ábrázolni, akinek kiforgatták minden védjegyét a magánytól, az állandó sötétségen át a hörgő hangjáig. Most ez kibontották egy másfél órás filmben.

Nananananananana, Batman!

Az egész film arra épül, hogy Batman a legnagyobb király, akinek mindene megvan, imádja mindenki, és csuklóból lezúzza az összes gonosztevőt, élükön természetesen Jokerrel. Utóbbival való kapcsolata lesz a film egyik mozgatórugója, ugyanis a készítők igyekeztek az egész érzelmi motivációt arra felhúzni, hogy Batman nem Jokert tartja a legnagyobb ellenfelének, amitől Joker full kiakad, és nyilván igyekszik bebizonyítani az ellenkezőjét. 

Állati nehéz lehet Batman-paródiát csinálni, mert elképesztően jól kell hozzá ismerni a karakter, közben arra is érdemes figyelni, hogy a laikus néző is értse, miért kell röhögni a sokadik összekacsintásnál. Ezért nagyon ügyesen viccet csináltak Batman és Joker kvázi párkapcsolatáról, miközben a készítők folyamatosan azon poénkodnak, hogy Batman magányos, komplexusai vannak és túl nagy királynak képzeli magát. Ebbe aztán belekavar egy árva kisgyerek, és a párkapcsolati mizéria mellé kapunk egy kifacsart apa-fia problémát is.

Pont ezek miatt hamar le kell szögezni, hogy

Ezek mind olyan témák, amiket a kicsit nem igazán érthetnek, és a moziban is feltűnt, hogy miközben a szülők fulladozva röhögnek a gyereknevelésre teljesen alkalmatlan Batmanen, addig a gyerekek inkább a szituációs vicceket és a látványos Lego-építményeket értékelték. Ezzel amúgy nincs semmi baj, mert azt nem mondanám, hogy a kicsik nem élvezhetik a filmet, de amíg nekik ez inkább egy nagyon látványos akciófilm Lego-figurákkal, addig a felnőtteknek ez egy zseniális paródiája a már ezerszer elismételt Batman-mítosznak. Arról nem is beszélve, hogy a magyarosított betétdalokat leszámítva a szinkron bőven rendben van, a poénok nagy része úgy is ül, hogy azért szívesebben hallgattam volna Will Arnett, Michael Cera vagy Rosario Dawson hangját. Helyettük viszont beugrott Fluor és Diaz a Wellhellóból egy-egy kisebb szerepre, és simán nem volt olyan kellemetlen, mint például amikor Ganxsta Zolee rappelő varjút alakított a Kis Vukban.

Anya, vegyél nekem Legót!

Valahol egészen parádés, hogy sikerült megtalálni azt a köztes pontot, ami másfél órára szórakoztatóvá tud tenni egy termékbemutatót, de az az igazság, hogy poénok tekintetében a Lego Batman az elmúlt mondjuk 7-8 év legtöbb vígjátékát odaveri úgy, hogy nincs benne se alpáriság, se káromkodás, egyszerűen csak tudták az írók, hogy milyen karakterekkel dolgoznak. Ami viszont feltűnt, hogy technikailag ezt meg lehetett volna csinálni animációban, CGI-vel vagy akár élő szereplőkkel is, egyáltalán nem adott hozzá túl sokat az a tény, hogy ez a történet egy Lego-világban játszódik. Az előző filmnél rengeteg poén és geg indult ki abból, hogy itt igazából Lego-kockából készül minden, a Batman esetében azonban alig egy-két olyan kikacsintás volt, ami ezzel a ténnyel egyáltalán foglalkozott volna. Arról nem is beszélve, hogy egyes karakterek inkább akciófigurákra, mint Legóra hasonlítottak, és bizony feltűnően több volt a számítógépes trükk, mint a valóban megépített díszlet és kellék. Lehet az már a mozi hibája, de még az is feltűnt, hogy bizony 3-4 esetben konkrétan laggolt, lassult a kép, mintha csak nem lett volna rendesen renderelve egy-egy jelenet.

De ezek mind apró észrevételek, amik csak icipicit rontanak az élményen, és helyezi ezt a filmet nem sokkal A Lego-kaland alá. Igen, az előző film sokkal kreatívabb, ötletesebb és a vége csavart ismerve meghatóbb volt, de csak óvatosan szabad összevetni a kettőt. A Lego Batman ízig-vérig paródia, abból viszont az egyik legjobb, tele kedves, vicces, meglepően eredeti poénokkal, amire a modern vígjátékok túlnyomó része egyszerűen képtelen manapság. Mindezt úgy, hogy többször is kalapot emel az elődök előtt, oda-odavág a túlságosan sötét filmeket gyártó Warnernek, és egy idő után már a saját DC-univerzumán is túlnyúlva hoz be egészen random karaktereket a történetbe.

Már bőven 30 körül van az a generáció, aminek Batman és a szuperhősök fontos kulturális tényezőnek számítanak, így nincs abban semmi furcsa, ha ők legalább annyira akarják élvezni ezt a filmet a gyerekek. A furcsa inkább az, hogy a készítők milyen ügyesen oldják meg, hogy amíg a gyerekeket leköti a rengeteg izgő-mozgó figura és játék a képernyőn, addig a beszélő fejek a mellettük épp alvásra készülő szülőkhöz szólnak, és előhozzák belőlük is a gyereket azzal, hogy egy régi kedvencet ennyire kortalan módon figurázzanak ki. A Lego Batman pofátlanul szórakoztató, és lassan ideje lenne felvállalni minden felnőtt embernek, hogy gyerek nélkül is Lego-filmeket néz a moziban. Ameddig ilyen színvonalon írják a forgatókönyvet, addig Az pici pónimat is megnézem majd, ha műanyag helyett kockákból építik meg a lovakat.