Potyogtak a könnyeink a sírástól és a nevetéstől is

A toronymagasan esélyes Kaliforniai álom és a kritikuskedvenc Holdfény mellett még egy filmet emlegetnek, aminek komoly esélye van több Oscar-díjra is idén. Ez A régi város (Manchester by the Sea) című film, amiben Ben Affleck nemi erőszakkal kapcsolatos ügybe keveredett öccse élete alakítását produkálja. 

A régi város sikere abból a szempontból kissé váratlan, hogy a filmet rendező Kenneth Lonergan olyannyira nem tartozik a munkamániások közé, 12 éve nem rendezett nagyjátékfilmet, ahogy íróként is csak idén vállalt új tévés munkát. Ehhez képest A régi város - ami az eredeti cím sugallata ellenére nem Angliában, hanem Boston környékén játszódik - abszolút megérdemelten került 2016 legjobb filmjei közé.

Főhősünk Lee Chandler (Casey Affleck) kétkezi munkából él, nem igazán beszél túl sokat, nem igazán kedveli az embereket, és nem igazán tudja sokáig a néző sem, hogy ennek az embernek igazából mi a franc gondja van. Aztán a film során különböző visszaemlékezésekből kiderül, hogy milyen korábbi történés miatt annyira megtört Affleck karaktere, de nem mondanánk el mi, mert az a film egyik kulcsjelenete. Lee-nek a tragédia miatt drasztikus változás áll be az életében, és A régi város végig azt a problémát próbálja feldolgozni, hogy miként lehet szembenézni úgy a múlttal, hogy közben segíthessük a jelent.

Lonergan filmjének az egyik legnagyobb erőssége, hogy egy részről fantasztikusan jól, egyáltalán nem szokványos ritmusban adagolja a különböző visszaemlékezéseket, amik nem csak a történethez adnak hozzá, hanem megismerhetjük Lee korábbi személyiségét is, hogy még feltűnőbb legyen a különbség az egykori és a jelenkori önmaga között. Másrészről azt is jó látni, hogy egy tragédiával és szomorúsággal teli film képes sokszor kifejezetten vicces lenni. Végre a tinédzser karakter sem egy magába forduló, érfelválgós rinyagép, hanem egy olyan nehéz hátterű srác, aki alapvetően kifejezetten népszerű, szeret csajozni és van egy csomó barátja. Sajnos ennél részletesebben nem akarunk belemenni, mert A régi város esszenciáját és szinte minden konfliktusát valami személyes vagy családi tragédia adja.

Ez így leírva akár ijesztő, sőt, taszító is lehet, de pont ezért tér el valamennyire Lonergan filmje a többi sorsdrámától. Hogy a tragédiák feldolgozását, és az ezzel járó nyilván nyomasztó hangulatot nem kiemeli, hanem pont tompítani próbálja minden mással. Egyszerre állítja szembe és egymás mellé a két főszereplőt, és mutatja be rajtuk keresztül, hogy milyen az élet, amikor maguk a szereplők sem tudják, hogy van-e egyáltalán értelme folytatni. Casey Affleck esetében ez különösen igaz, karakterének minden pillanatában érzi a néző, hogy ez az ember csak egy test, akinek a lelke valahol végleg összetört. Az egész hangulathoz hozzáad, hogy a történet Amerika keleti partján játszódik, rögtön a tenger mellett, és a csendes kisvárosi hangulat még jobban felerősíti a szereplők hátteréből fakadó konfliktusokat.

Bevallom, bizonyos részeket kicsit megkönnyeztem, mert Lonergan nagyon szemét módon képes 15-20 perc vidámabb, kedvesebb pillanat után bedobni egy olyan tragikus csavart, hogy szó szerint beleszakad az ember szíve. Ráadásul a szinte semmit sem beszélő, passzív-agresszív, üveges tekintető Casey Affleck mellett az unokaöccsét alakító Lucas Hedges zseniális ellenpólus, és rengeteg erős pillanat következik abból, amikor a két eltérő személyiségű embernek sikerül közös nevezőre jutnia. A filmet ők ketten viszik el a hátukon, de Michelle Williams és a megdöbbentően öreges Matthew Broderick zseniálisak abban a pár jelenetben, ami nekik jutott, de még maga Lonergan is felbukkan egyszer. Egyedüli kritikának a kissé hatásvadász zenét lehet felhozni, de ezt meg baromi szórakoztatóan kompenzálja az összes olyan jelenet, amiben meg akarják mutatni, hogy Patrick, Lee unokaöccse csak egy átlagos kanos tinédzser, aki a brutálisan tragikus élete ellenére nem akar semmi mást, csak megdönteni minden csajt, próbálni a zenekarával, és normális keretek között felnőni.

A régi város nem ok nélkül kapott hat Oscar-jelölést. Minden színész tökéletes a szerepére, Casey Affleck zseniálisan átérzi a karakterét, és végre van egy fiatal szereplő, ami hitelesen tud fiatal lenni. Hiába a potyogó férfikönnyek, a sokkoló dráma ellenére egyáltalán nem nyomasztó vagy hatásvadász a film, pedig tényleg csak centire van attól, hogy ezt szándékosan kihasználja. Egy klasszikusan tragikus mese, amiben minden szereplőnek sokkal rosszabb az élete, mint a nézők nagy részének, mégis képes csodálatos pillanatokat okozni úgy, hogy közben próbáljuk a hagymapucolásra fogni, hogy miért folynak a könnyek az arcunkon.