Véres szintipop-opera emberevő sellőkről

Az utóbbi évek egyik legkülönlegesebb filmjét egy első filmes lengyel rendezőnek köszönhetjük: Agnieszka Smoczyńska A csábítás című filmjében áramvonalasítja Andersen Kis hableányát, a sellőket ragadozóvá alakítja, és a nyolcvanas évek Varsójába viszi, ahol megmerítkeznek a helyi undergroundban.

A filmet még 2015 végén mutatták be Lengyelországban, azóta komoly visszhanggal turnézta végig a nemzetközi filmfesztiválokat, és még Amerikában is forgalmazták, de nálunk csak az idei lengyel filmhéten lehetett látni moziban.

Smoczyńska tényleg nem volt lámpalázas, és rögtön a debütálása egy igencsak kockázatos vállalkozás. A csábítás számos ponton elhasalhatna, és van is rajta kifogásolni való bőven, de annyira sugárzik belőle az alkotók elkötelezettsége, és nem mellesleg annyi ötletesség és humor van benne, hogy a film a kaotikussá váló, sokszor nehezen értelmezhető cselekmény ellenére is többnyire szórakoztató tud maradni.

A főszereplő két tinédzser sellő: a szőke, érzékeny Ezüst (Marta Mazurek) és a szó szoros értelmében femme fatale-t alakító Arany (Michalina Olszańska), akik a film elején bukkannak ki a folyóból, hogy megismerkedjenek egy háromfős zenekarral (róluk csak valószínűsíthető, hogy egy családról van szó, mert sose mondják ki), és azon belül is a velük egykorú, bozontos basszusgitáros fiúval, Mietekkel (Jakub Gierszał).

A szárazföldön ugyanis csak két fiatal lánynak tűnnek, viszont amint víz éri őket, halfarkuk nő. Kell ennél jobb látványelem egy show-hoz? A zenekar egy stílusosan dekadens lebujban játszik éjjelente, és miután a két sellő nem csak mutatós, de jól is énekelnek, az üzletvezető rábólint, hogy az előszeretettel meztelenkedő Aranyt és Ezüstöt is bevegyék vokalistának. A siker természetesen óriási, de aztán jönnek a gondok.

Ezek a sellők ugyanis nem azok a kedves, ártalmatlan hableányok, akiket a meséből ismerünk, hanem vérszomjas ragadozók, akik emberi szívvel táplálkoznak, és ehhez piranha-fogsort is növesztenek, amikor a helyzet úgy kívánja. Márpedig minél tovább maradnak Varsóban (eredetileg Amerikába készültek), annál többször kívánják meg az emberhúst. Ezüst viszont beleszeret a nem túl határozott Mietekbe, és ezért még kész a sellőségét és a halfarkát is beáldozni, és aki ismeri A kis hableány sztoriját, az már tudhatja, hogy ez jó ötlet-e vagy sem.

Smoczyńska a saját élményei alapján idézte fel a nyolcvanas évek varsói mulatóinak hangulatát, hiszen az anyja is egy ilyet vezetett akkoriban, de a filmbeli klub jóval glamúrosabb mondjuk a Fekete Lyuknál, a közönsége pedig A Pogány Madonnához hasonlóan zömmel középkorú, bajszos férfiakból áll. Ugyanakkor ezt a nyolcvanas évek szálat annyira nem bontják ki: egyszer utalnak rá, hogy az egymás között amúgy ultrahangon kommunikáló sellők a bolgár tengerparton tanultak meg lengyelül, és a helyi Kék fény műsorban is látszanak a korabeli tányérsapkás, komcsi rendőrök, de ezt leszámítva nincs nagyon utalás a korabeli társadalmi rendszerre, vagy bármi másra. (Pedig egy kommunistákkal vagy szovjet katonákkal táplálkozó sellő még ütősebb lehetne.)

Úgyhogy marad a zene, amely viszont nagyon is korabeli: rögtön kezdésként minden idők egyik legjobb buliszáma, az I Feel Love feldolgozását hallhatjuk, de utána is marad a szintipop és a punk, és gyakorlatilag az egész film éjszaka vagy szürkületkor játszódik, ha épp nem sötét és rosszul megvilágított szobabelsőkben. Akad néhány nyögvenyelős, lassú szám is, de hát a sztori nem túl vidám, ezért érthető - mint ahogy belefér néhány táncos-koreográfiás jelenet is.

A sztori azonban egy idő után egyre nehezebben követhető: a morbid és szürreális jeleneteket egyre nehezebb megérteni és elhelyezni a cselekményben, miközben az anderseni fő szálban nincs sok meglepetés, ezért úgy a kétharmadánál én is elengedtem a sztorit, viszont a látnivaló meg a zene még kárpótolt.

És akkor ott vannak a színészek is: az Aranyt alakító Michalina Olszańskát egész biztosan sok filmben fogjuk még látni (és nem csak levetkőzve), de sokat lehet nevetni a zenekar dobosát (és Mietek apját?) alakító Andrzej Konopkán is, aki tényleg úgy néz ki, mintha 1986-ból érkezett volna.

Lehet, hogy A csábítás rejtett mélységei nem minden néző számára tárulnak fel, ezért jó kérdés, hogy mennyire működik női coming of age-filmként, mint aminek Smoczyńska szánja, és akár még annak is igaza lehet, aki szerint baromság az egész. Annak viszont rendkívül eredeti és szórakoztató.