Megállt az idő a kilencvenes évek szomorúbb felében

és micsoda hülyeség, hogy mindig csak a művészfilmekre kapunk Oscar-díjakat, Oscar-jelöléseket és komoly fesztiválfődíjakat. Sőt: A tökéletes gyilkos már megint az a film, ami eszünkbe juttatja, talán nem véletlen, hogy elég kevés fantasztikusan jó magyar thrillert tudnánk sorolni az elmúlt pár évtizedből.

Pacskovszky József író-rendező valójában semmi mást nem tesz, mint egymás mögé pakol egy csomó, B-kategóriás filmekből ismert, unásig ismert sablont, teremt egy csomó, közhelyes és rossz magyar filmekből ismert helyzetet, és néhány jó és pár kevésbé jó színésszel, a kicsit-sárga-kicsit-savanyú hozzáállást sem nélkülözve forgat belőle egy olyan filmet, ami csak egy kicsivel marad el egy profibb középgagyi filmtől. Nevezzenek szűk látókörűnek, empátia-hiányosnak vagy szimplán csak hülyének, de képtelen vagyok megérteni, hogy minek.

A tökéletes gyilkoson gyakorlatilag semmiféle szándék nem vehető észre semmire; totálisan öncélú a szónak abban az értelmében, hogy egyáltalán nem látszik rajta, mégis miért és kinek volt fontos, hogy pont ezt a történetet elmondják vele. Nem mutat nemhogy elgondolkodtató, de még valamennyire érdekes jellemeket sem – vagy amit már majdnem mutat, mint egy meglengetett melegszálat, azt elfelejti kifejteni –, nem mond el semmit se erkölcsi kérdésekről, se, mittudomén, a bűn lélektanáról, a magyar társadalomról, semmiről.

Ehelyett van benne sebhelyes arcú, kemény, de a kérges bőr alatt tiszta szívű, magányos férfi, aki sötét, homályos szobájában, sötét, homályos tekintettel viszkit tölt a poharába, majd másnap reggel telefoncsörgésre ébred a kanapén, ugyanabban a ruhában, sajgó fejjel, mint

a filmeken. Van benne fiatal, hamvas lány, aki kurva volt, de bemocskolt bőre alatt – mi más? – tiszta szív dobog, és akinek nincs egyéb vágya, mint kebleit lecsupaszítva rávetni magát a kérges bőrű, tiszta szívű férfire.

És megvan benne az öncélú filmek fő ismertetőjegye, annak a biztos jele, hogy izgalmas, gördülékeny dramaturgia helyett csak a papírízű, erőltetett fordulatok rángatják előre a történetet: a jelenet, amelyben a főhős még véletlenül sem tisztázza magát, amikor megtehetné, még véletlenül sem szól a rendőröknek, amíg lehetne, inkább bajba keveri magát, mert talán maga is tudja, hogy a nézőnek így se nagyon van oka izgulni érte, úgy meg aztán pláne nem lenne.

A történet szerint egy egyértelműnek tűnő gyilkosság történik: elvileg csak egyetlen gyanúsított – a tiszta szívű kurva – ölhette meg az áldozatot, de a főszereplő rendőr rájön, hogy mégsem foghatta ő a véres tőrt, a szálak pedig egyre riasztóbb helyekre vezetnek, míg persze maga a rendőr kerül a gyanú árnyékába. Ami mellesleg a filmet író két Pacskovszkyra, Józsefre és Zsoltra is veti némi sötétséget, amikor elkezd derengeni, hogy az egyik fő ötletet a filmben egy meglehetősen híres amerikai sorozatból vették át egy az egyben.

Mindemellett az a film javára írható tény, hogy A tökéletes gyilkos sztorija eljut A-ból B-be, felvázolják a gyilkosságot, behozzák a kötelező kétségeket, majd egy végső nagy leszámolás során megoldódik minden, a jó és a rossz is elnyeri végső és jogos jussát, és valódi színészek valódi színészi játékkal próbálják eljátszani vázlatos és közhelyes karaktereiket, amin persze sokat rontanak a nagyon béna és megúszós akciójelenetek.

A főszereplő László Zsolt például tényleg mindent belead, a leggagyibb ötleteket – lásd viszkitöltés, magány, borosta – is egyénivé tudja tenni valamennyire. A főnökét játszó Szabó Kimmel Tamás, ameddig olyan, mintha az ő karaktere véletlenül izgalmas lenne, addig tényleg egy kicsit izgalmas figurát farag a fura rendőrből, de a végén már-már némafilmesen túlzásba viszi a nagyjelenetét. A végzetasszony Hőrich Nóra Lili viszont eleve sem túl változatosan használja csábító, de riadt őzikeszemeit, viszont játékát a rendező teljesen érthetetlen okból értelmezhetetlenné is tette, mivel valamiért újraszinkronizáltatta az amúgy nyilván saját jóváhagyásával kiválasztott színésznőt Majsai-Nyilas Tündével.

Ráadásul hiába lennének néhol találóak az operatőr Gózon Francisco képei, nyilván a film noiros hatás buta erőltetése miatt az egész film sötét, mintha a mozigépész rosszul állított volna be valamit,

Olyan, mintha a magyar filmgyártásban párhuzamosan két világ létezne egymástól függetlenül: az egyikben teljesen érthető módon egyre többen nézik az egyre profibb, tartalmát és kivitelezését tekintve is egyre inkább nemzetközi színvonalú filmeket, amelyekből még a kevésbé ambiciózusakat is bőven van miért szeretni. A másikban meg, amiben A tökéletes gyilkos készült, megállt az idő valamikor a kilencvenes évek szomorúbb felében.

Sok-sok oka van annak, hogy a magyar mozinézők az elmúlt években leszoktak a magyar filmekről, és ezeknek nagy része egyáltalán nem jogos. De speciel A tökéletes gyilkost elnézve az ember azért megért valamit ebből a tendenciából.