Az oroszoknál sincs minden rendben

Az orosz Andrej Zvjagincev rendezte a 2014-es Leviatán című filmet, amit a témája miatt 2017-re minimum kötelező néznivalónak számíthatna Magyarországon: arról szól, hogyan rombolja szét a jelentéktelen kisembert az állam, a bürokrácia, a vallás, és a kisember hogyan próbálja ezt a rombolást úgy felgyorsítani, hogy ájultra issza magát minden egyes nap.

A rombolást egyébként szó szerint kell érteni, a film egyik legkeményebb jelenetében azt látjuk belülről, ahogy egy évtizedek óta létező otthont pillanatok alatt szétkapnak a munkagépek. Egy másik jelenetben a részeges helyiek lövöldözni mennek a hegyekbe. A céltábláik orosz elnökök bekeretezett képei. Amikor előveszik a Putyin-portrét, akkor az egyikőjük visszateszi a dobozba, mondván, hogy ez még korai.

A Leviatán kemény volt, kilátástalan, néha nagyon vicces, de végig tragikus, mert akármekkora tulok is a főszereplője, mindvégig együttérzünk vele. Új filmje, a Loveless (magyar címe nincs, de be fogják nálunk is mutatni) kemény, kilátástalan, de nem vicces, sem empatikus. Szomorú képek egymás után, amik azt verik a fejünkbe, hogy hát igen, az oroszoknál sincs minden rendben, de főleg a jómódú, sikeres, látszólag tökéletes oroszoknál.

A film két főszereplője Zenya és Borisz. Ránézésre késő harmincasok vagy kora negyvenesok. Egy hatalmas lakásban laknak Leningrádban, de hiába a látszat, épp válófélben vannak. Az egyetlen dolog, ami összeköti őket, az a 12 éves fiúk, akinek viszont egyikőjük sem adja meg azt a figyelmet, amit megérdemelne. A nőnek és a férfinak is szeretője van, az előbbinek egy idősebb, utóbbinak pedig egy fiatalabb, aki a gyerekével terhes. Annyira nem figyelnek egymásra, hogy egy este egyikőjük sem tölti a lakásban az éjszakát, és csak később jönnek rá: a gyereket két napja nem látták az iskolában. Otthon sincs.

Ez még egy remek, feszült dráma kezdete is lehetne, de Zvjagincev majdnem egy órát vár azzal, hogy ezt a fordulatot behozza a cselekménybe, addig aprólékosan építi fel mind a két főszereplőjét. Zenya kozmetikushoz és fodrászhoz jár, és mindig a telefonján lóg. Borisz pedig a munkahelyén elhallgatja a válást, ugyanis egy olyan cégnél dolgozik, aminek az ortodox főnöke nem engedi meg, hogy a beosztottak ne tökéletes családban éljenek. Persze Boriszék családja messze nem tökéletes, de ha papíron az, akkor a főnök is boldog.

Persze elég egyértelmű, hogy a Lovelessben senki sem boldog, hanem önző és ellenszenves fráter, ami miatt sajnos rossz okokból lesz megterhelő a film. Egyszerűen irtó fárasztó nézni olyan embereket, akik kizárólag a saját érdekeiket nézik, akikben nincsen érzelem, és akiknek egy gyerek eltűnése nem egy világot megrengető tragédia, hanem egy kellemetlenség, amit gyorsan meg kell oldani. És amikor újra és újra szembesülünk a felszínes életekkel (vagy a lépten-nyomon bejátszott orosz propagandamédia adásaival), akkor azt is lehet érezni, hogy a Loveless kerekei egy helyben forognak.

A hátborzongató a Lovelessben az, hogy mennyire ismerős lehet nekünk, magyaroknak az egész. A hatalmas panelházak, az erdő közepén hagyott, üres és kibelezett épületek, a tehetetlen, ridegen kommunikáló rendőr: ezek valószínűleg ugyanolyanok a posztszocializmus összes országában. És különösen szép metszetet okoz az, amikor a posztszocializmus a vadkapitalizmussal találkozik, aminek az eredményeit csak most érezzük mi is. Lehet, hogy a Loveless igazából ennek a története, és egy rideg szatírája ennek az egész katyvasznak, amiben a világ ezen fele él. De az is lehet, hogy egy csigalassúságú dráma két olyan emberről, akiket legszívesebben meg sem ismernénk.