Hamvas lányokkal bazsalyog a pernahajder Colin Farrell

A The Beguiledot, magyar címén a Csábítást nézni olyan, mintha egy kielégítő könyvet olvasnánk a strandon: leköti a figyelmünket, izgulunk is rajta egy kicsit, aztán következő nap előveszünk egy másikat. Sofia Coppola filmje elhagyja azt a fajta kísérletezést, ami miatt a Marie Antoinette vagy az Elveszett jelentés annyit jelentett sokaknak, cserébe egy olyan polgárháborús thrillert kapunk tőle, amit mindenki meg fog érteni. Szép alakítások, szép ruhák, szép képek, csak a felszín alá menni felesleges.

A Csábítás hivatalosan Thomas Cullinan regényéből készült. 1971-ben – Clint Eastwood főszereplésével – már készült belőle film, azt Don Siegel rendezte, valószínűleg John Ford és Sam Peckinpah mellett a filmtörténet legnagyobb férfisovinisztája, szóval adott volt, hogy a történetnek egy teljesen más szempontú alkotó fusson neki megint. Coppola a történet nagy részét érintetlenül hagyja, de a hangulat ismerős lehet azoknak, akik az előző filmjeit, főleg az Öngyilkos szüzeket látták.

A Csábítás ugyanis szintén egy erős kötelékben élő női közösségről szól. A polgárháború idején, Virginia államban játszódik, ahol egy lányiskolában már csak pár diák és az igazgató (Nicole Kidman) maradt. Az egyik kislány gombaszedés közben a hatalmas birtokon egy sebesült északi katonát talál (Colin Farrell), akit elsegít a házig, ahol befogadják. Legalábbis addig, amíg fel nem gyógyul. Vagy addig, amíg nem kavarta addig a szart, hogy kihajítsák.

Mert John McBury tizedes ugyan kedvesnek és illedelmesnek tűnik – de csak tűnik. Amint elkezd felépülni, nekiáll érzelmileg manipulálni az összes lányt és nőt (többek között Elle Fanning és Angourie Rice a Rendes fickókból), aki körülveszi, különösen a városi léthez szokott Edwinát (Kirsten Dunst) – egy megjegyzés itt, egy érintés ott, egy pillantás amoda, és a teljes elzártságban élő közösség felbolydul, mint egy szétlőtt méhkas.

Colin Farrell remek az igazi, simulékony, gyáva görény szerepében, aki legszívesebben az egész háborút egy paplan alatt vészelné át, mert megvan a képessége, hogy lyukat csábítson bárki hasába. Durva őt látni az Egy szent szarvas meggyilkolása utána, ahol egy teljesen szenvtelen, érzelemmentes családapát játszott, mert itt a teljes ellenkezője: egy számító amorózó, aki az ujja köré csavarna mindenkit, ha nem tartaná őket vissza a beléjük nevelt erkölcs. Farrell szintén egy olyan színész, aki a hatalmas blockbusterek után megtalálta a számításait a középkategóriás művészfilmekben, és úgy tűnik, hogy a 2010-es évekre végre sikerült beváltania az ígéretét, hogy remek színész lesz.

Akárcsak Nicole Kidman, aki összesen négy darab filmmel (pontosabban három filmmel és egy hatórás minisorozattal) volt jelen Cannes-ban idén. Kidmant, mint az előbb említett Lantimosz-filmben, itt sem lehetne már jobban dicsérni, ő a film középpontja, akár a tartásával, akár a hangjával, akár a karakterének erkölcsi iránytűjével. Durst szintén jó, de ő még a Pókember 3-ban is az volt, Fanningnak és a Rendes fickókban pompás Rice-nak arányosan kevesebb szerepe jutott sajnos, ez itt már megint a Kidman–Farrell-műsor.

Kár, hogy a Csábítás minden vonzó eleme (például a 35-ös filmre forgatott képek) ellenére egy rövid, felszínes valami lesz, amire rá lehet húzni mindenféle értelmezést a feminizmustól a háborúellenességig, de mégiscsak arról van szó, hogy egy jóképű pali egy csomó hamvas lánnyal bazsalyog gyertyafény mellett, szinte kilencven percen keresztül. Egy fordulatán sem fogunk felhőkölni, egy meglepetésen sem fogunk igazán meglepődni, de ezt a kilencven perces befektetést nem fogjuk megbánni. Maximum elfelejtjük.

A Csábítást augusztus 31-én mutatják be Magyarországon.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!