Advertisement

A Sicario írója lábon lőtte magát új filmjével

jsdjdj
2017.05.25. 10:02

Taylor Sheridan neve valószínűleg nem sokaknak ismerős, pedig az elmúlt években sokszor lehetett találkozni vele: színészként kezdte, például a Veronica Marsban és a Kemény motorosokban, aztán váltott, és elkezdett írni. Először letette az asztalra a Sicariót, amit nagyon sokan szerettek, köztük mi is, aztán jött az A préri urai (tisztes nevén Hell or High Water): ez mindössze a második forgatókönyve volt, amiért már Oscarra is jelölték.

Sheridan világa érdekes volt: antihősökkel teli, szikár, területspecifikus bűnfilmeket írt, amikegy olyan világban játszottak, ahonnan nincs menekvés, nincs kiút. És akkor jött a Wind River, Sheridan életének második rendezése (az első egy 2011-es kisköltségvetésű horror volt). Az elmúlt évek alapján már nagyon sokan várták az új filmjét, amiben ráadásul a saját forgatókönyvét rendezhette meg - úgyhogy végre megláthatjuk, milyen az, amikor egyedül teremtheti meg a saját, fojtogató világát. És hogy milyen? Pocsék.



A Wind River egy indiánrezervátumban játszódik, a hideg és havas Wyomingban, ahol egy fiatal indián lány halála után nyomoznak. A főszereplők itt most nem megítélésű figurák, hanem egyértelműen pozitív hősök: az egyikük a fiatal FBI-nyomozó, Elizabeth Olsen, aki eleinte nehezen boldogul a fagyos időjárásban a fagyos emberek közt. De csatlakozik hozzá a rezervátum vadkilövője, a megkeseredett, de igazságos Jeremy Renner, hogy együtt járjanak a megerőszakolt és halálra fagyott lány felelősei után.

Renner egy olyan vadászt alakít, akinek félvér indián lánya három éve meghalt, ezért most valamiféle igazságtételnek érzi, hogyha segít bosszút állni. És nagyon jó jelenség a vásznon: egyszerre kemény, kötelességtudó, ugyanakkor megtört, életunt fickó, akinek jól állnak a fegyverek a kezében, legyen az távcsöves puska vagy hólapát.

A bűntényt bemutató flashback kellően brutális, majdnem annyira, hogy már rossz nézni, és az akciójelenetek is rendben vannak: gyorsak, de nagyon intenzívek, hangosak, nyersek. De akkor mi a baj ezzel a filmmel?

Minden más.

Ott van kapásból a nyomozás: nem ad semmilyen támpontot ahhoz, hogy a néző fejében álljanak össze a dolgok. Egyszer csak eljutunk a megoldásig, de úgy, hogy kevesebb helyszín és gyanúsított van a filmben, mint egy Gyilkos sorok-epizódban. Ami viszont van helyette: zongora- és hegedűszó, drámai kinyilvánítások, na meg nagy hallgatások. Pont olyan, mint egy orosz színházi dráma: a szereplők rengeteget siránkoznak azon, mert akkora az ő nagy fájdalmuk, hogy azt más nem értheti meg.

Persze az egy érdekes próbálkozás, hogy adjunk érzelmi hátországot is egy ember halála körüli nyomozásnak, csak ha egy brutális gyilkosság van a háttérben, akkor magának a kriminek nem tesz jót a sok lelkizés. Na meg az is ott van, hogy - lehet, hogy ez csak az én hibám volt, de - nagyon nehéz komolyan venni Olsen és Renner kettesben lévő drámai jeleneteit, ha eszünkbe jut, hogy amikor utoljára láttuk őket együtt, épp Vasember ellen harcoltak, hogy megvédjék Amerikai kapitány barátját, az agymosott bérgyilkos Buckyt.

Minden, ami Sheridan eddigi írásaiban működött, az a saját kezében önmaga paródiájává válik: a párbeszédek baljósból suták lettek, a nyomozás nem feszült, hanem csak béna, a jelenetek lassú csordogálása nem teremt atmoszférát, hanem megöli a nézőt, a lelki mélység helyett pedig sokszor csak giccset és melodrámát kapunk. Pedig tényleg mi is nagyon reménykedtünk ebben a filmben.

De nemsokára kész a Sicario folytatása, a Soldado, úgyhogy bőven van okunk reménykedni valami jóban.

A filmet az Un Certain Regard versenyben mutatták be, ott, ahol a szlovákmagyar Kristóf György filmjét is.

Ne maradjon le semmiről!