Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMJack Sparrow visszatért, és megküzd a szellemlegénységgel
További Cinematrix cikkek
- Adrien Brody étkezési zavarokkal és PTSD-vel küzdött az egyik legismertebb szerepe után
- Matt Damon és Zendaya is ott lesz Christopher Nolan Odüsszeiájában
- Johnny Depp lánya sem menti meg a sírból visszarángatott vámpírfilmet
- James Gunn a véres és kimerült Supermanhez hasonlította Amerikát
- Ennyire személyes hangvételű film még sosem készült a legendás intézményről
Tizennégy évvel ezelőtt, az első Karib-tenger kalózai bemutatójakor még úgy éreztem, hogy a végtelenségig el tudnám nézni Jack Sparrow kapitány kalandjait, de azért egy ötödik részre már alapból is fenntartásokkal ül be az ember, pláne a szériát ellaposító előző film emléke után. A több országban és magyarul is Salazar bosszúja címmel (az eredetiben Dead Men Tell No Tales – A Holtak Nem Beszélnek) futó új rész ugyan nem folytatja a lejtmenetet, és jó irányba kormányozná vissza az összesen több mint 3,7 milliárd dollárt termelő franchise-t, mégsem mérhető az első filmekhez, amiknek a hangulatát sem tudja maradéktalanul megragadni.
2003-ban A Fekete Gyöngy átka egyszerre volt friss, látványos, nyúlt vissza a régi kalandfilmekhez, hozta be újra a köztudatba a kalózokat, és mutatott be egy olyan eredeti karaktert, ami aztán minden szempontból rásütötte a bélyegét Johnny Depp karrierjére. A karibi érzés, a tengereket szelő kalózhajók, züllött kocsmák és rajzfilmszerű szereplők árnyékában pedig nem is próbálta palástolni, hogy a Disneyland egyik vidámparki látványosságából nőtte ki magát.
A folytatások aztán próbálták alaposan kiszélesíteni a világot, amivel bonyolódó fordulatok, egyre inkább eltúlzott, de még mindig emlékezetes jelenetek jártak, közben viszont az összes résszel egyre halványult, a legutóbbi, szinte végig szárazföldön játszódó, és unalmas epizódokkal, felesleges karakterekkel tarkított negyedik részre pedig szinte el is tűnt az eredeti varázs. Hiába gyűjtött az Ismeretlen Vizeken is több mint egymilliárd dollárt világszerte, a leggyengébb volt az eddigi részek közül, ami nem túl biztató jövőt vetített előre.
Az ötödiknél járva a 14 évvel ezelőtti első részről azért is érdemes megemlékezni, mert Joachim Rønning és Espen Sandberg rendezők a végül hatéves kihagyás után megérkező Salazar bosszújában kimondva, kimondatlanul is a kezdetekhez próbáltak visszanyúlni mind a film felépítésében, mind hangulatában, és a készítés alatt még olyan hírek is szállingóztak, hogy egyfajta rebootként tekintenének rá.
Így láttuk
IMDb: 7,9
Rotten Tomatoes: 33%
Metacritic: 41
Index: 6,5/10
Külön öröm, hogy a negyedik részhez képest megint több jelenet van vízen, ötletesebbek az akciók, több a misztikum, visszatér és kap is valamennyi teret a régi legénység egy része (pl. az első rész után a harmadikban brit katonából kalózzá átvedlő kettős), és megint földöntúli ellenféllel kell szembenézni. A pörgős akció, szökés, már fáradó, de azért még élvezetes humor mentén fel lehet idézni, miért kedveltük meg eredetileg ezt a világot, még ha a Disney-féle kalózlét romantikája azért nagyrészt el is veszett belőle.
A gond csak az, hogy amikor már éppen úgy éreznénk, hogy kényelmesen belemerülhetünk, mindig újra jön egy-egy mindent keresztbevágó jelenet, kizökkentő párbeszéd, vagy a forgatókönyv céljait kiszolgáló fordulat. Ez a kettősség visszaköszön a látványban is: ugyan jó ütemben keverednek a valódi helyszíneken, díszletekkel felvett, és a CGI-jelenetek, de az utóbbiak többször kilógnak a filmből. Ez az előzetesben már látott, megfiatalított Johnny Depp-es visszaemlékezésnél még elmegy, máskor viszont inkább zavaró tud lenni.
Valahol persze nyilván minden Johnny Deppen áll, vagy bukik, és nem kell félni, még mindig kellően szórakoztatóan hozza Jack Sparrow-t. Megkapja a látványos belépőjét, és azért nagyrészt elviszi a hátán a jeleneteit a bohóckodásaival, csak időnként érezni kicsit, hogy talán már túlságosan is sokszor dőlt el a közelében a kalózvilág sorsa. A készítők szerencsére arra is rájöttek, hogy Jack a Fekete Gyöngy, de legalábbis hajó nélkül mégiscsak olyan, mintha neki lenne fél lába, nem régi riválisának, a Geoffrey Rushsal megint visszatérő Hector Barbossának, akivel a készítők ezúttal kimaxolják az antihős fogalmát.
Nem nagyon próbáltak kockáztatni, és eltérni a bevált recepttől akkor sem, amikor két fiatalt raktak Depp mellé. A szintén visszatérő elemként apja átkának megtörésén dolgozó Brenton Thwaites és a női asztronómusként boszorkánynak bélyegzett Kaya Scodelario karakterei haloványabbak, mint az első részekben szereplő Will Turner és Elizabeth Swann, viszont nem a semmiből rángatták elő őket, mint a teljesen kilógó papot és sellőt a negyedik részben. Henry és Carina ugyanis szervesen kapcsolódnak a korábbi részekhez, és a filmet előrehajtó fontos céljuk is van, nem csak sodródnak a történettel.
A Galileit és az asztronómiát az ősi mítoszokkal keverő sztorit nem bonyolították túl: más okból de mindenki ugyanarra, Poszeidón szigonyának a megszerzésére hajt. Azzal ugyanis uralni lehet a tengereket, mellesleg pedig képes feloldani minden tengeri átkot is, ami jó alkalmat ad a harmadik részben a Bolygó Hollandi kapitányának kárhoztatott Orlando Bloom visszahozására is. Nem nagy meglepetés, hogy a gonoszok persze Jacken is bosszút állnának út közben egy régi sérelem miatt.
Eredetileg még egy női ellenféllel készült forgatókönyv, amit Depp személyesen vétózott meg, így kerülnek szembe Sparrow-ék végül a kalózokat zsigerből gyűlölő Armando Salazarral. A főellenség szerepében a jeleneteit könnyedén uraló Javier Bardem és CGI-vel felturbózott szellemlegénysége egyszerre félelmetes, és rajzfilmszerűen komikus, de azért nem tud olyan ívet bejárni, mint mondjuk Davy Jones, és emberei, akiknek két film is jutott. A zombicápák ígéretesen indulnak, de az akciózásuk láttán valószínűleg sokakban egészen új értelmet nyer majd a „megugrani a cápát" (jumping the shark) kifejezés, viszont az mindig látványos, ahogy egy csontváz és egy százlábú keverékeként Salazarék hajóroncsa lassan ráveti magát az ellenfelekre.
Az biztos, hogy a viszonylag sok szereplő és a grandiózus tét ellenére a történettel szerencsére nem akartak túl nagyot markolni a készítők, és próbálták feszesebbre venni a tempót is, de hiába lett ez az eddigi legrövidebb film a sorozatban, így is többször olyan érzésünk van, hogy csak az időt húzzák, máskor ellenben belengetett szálakat zavarnak le pillanatok alatt.
A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúján összességében el lehet szórakozni, és egy korrekt nyár eleji blockbuster lett, csak túl sokat nem szabad várni tőle. A negyedik résznél jobb lett, de az elsőkhöz a készítők minden igyekezete ellenére sem tudott felnőni, akinek pedig eddig sem jöttek be a Karib-tenger kalózai filmek, az nem most fogja megszeretni a sorozatot. Most már csak az a kérdés, hogy ezek után várnak-e még újabb kalandok Jack Sparrow-ra a horizonton.
Rovataink a Facebookon