Márpedig cuki állataink nekünk is vannak

A filmnézők ritkán örülnek annak, ha betör egy új trend a mozikba, és egy csomó olyan film készül, amelyik egyértelműen erre a hullámra ül fel. De egy kivétel mégis van: a magyar természetfilm.

A Vad Magyarország 2011 egyik legnagyobb filmes szenzációja volt, és nem csak ahhoz képest, hogy egy ötvenegy perces, magyar dokumentumfilmről van szó. Ez lett minden játékfilmet is ideszámítva az év legnézettebb magyar filmje, a tévében majdnem egymillióan látták, a torrenten úgy futott, mint mostanában egy új rész a Trónok harcából, 28 fesztiválon kapott díjakat, és amióta elérhető a Youtube-on, még 240 ezren megnézték – egyébként egyszerűen azért, mert tényleg hihetetlenül jó volt.

Úgyhogy a magyar filmkészítők, természetbarátok és főleg a természetbarát filmkészítők számára eléggé nyilvánvalóvá vált, a hazai természetfilmek története egyáltalán nem kell, hogy véget érjen a Gyöngyvirágtól lombhullásig-gal. A Vad Magyarország óta elkészült a Vad Szigetköz, a Vad Kunság, készül a Vad Balaton, és ez minden tekintetben teljesen érthető és jó fejlemény.

Egyrészt mert a technika fejlődése, pontosabban a fejlett technika elérhetőbbé válása nagyon kedvez a műfajnak: a drónokkal remek madártávlati tájképeket lehet készíteni, az apró, de jó felbontást biztosító kémkamerákat tökéletesen el lehet rejteni olyan helyeken, ahol lehetetlen lenne egy operatőrnek filmeznie – például egy gólya fészkében –, és már a víz alatti forgatás sem jelent akkora (anyagi) kihívást.

Másrészt mert nem igaz, hogy csak a cápák, a bálnák, az oroszlánok és más, tízezer kilométernyire élő, és mivel a legtöbbek számára élőben soha nem látható, ezért vadítóan egzotikus állatokról lehet izgalmas filmet készíteni. Sőt, akár még küldetésként is felfogható, hogy a filmesek megmutassák,

Aki hisz a filmek erejében, úgyis tudja, hogy ezt mindenről be lehet bizonyítani, csak úgy kell használni a kamerát.

A legújabb csapat, amely erre vállalkozott, egy egészen megdöbbentően kis stáb: a Gemenc – Árterek világa című, egyórás természetfilmet Olma Frigyes író-rendezőn kívül mindössze három megszállott, Barkuti Balázs és Utassy György operatőrök, meg Kálmán István vágó-hangmérnök rakták össze, amit még akkor is elég nehéz elhinni, ha az ember amúgy mindennap elmantrázza a bajsza alatt tizenötször, hogy kis pénz, kis foci, kis ország, kis stábok.

Pláne, mivel a film nagyon jól teljesíti, amit vállalt: hogy bemutassa Közép-Európa legnagyobb ártéri erdejét, a Gemencet, az annak képét folyamatosan formáló Duna sajátosságait és a környék jellemző lakóit, a vaddisznókat, hódokat, szarvasokat, fekete gólyákat, gémeket, kócsagokat, héjákat és sasokat, jó háromnegyed éven keresztül követve a fejlődésüket.

És újra megmutatja, milyen lehetőségei is vannak ma egy természetfilmesnek, aki a fészekrakástól és a tojásoktól a kirepülésig szó szerint testközelből tudja követni egy védett fekete gólyacsalád életét, vagy aki olyan közel tudja hozni egy ragadozó madár táplálékszerzését, ahogyan azt egy egyszerű turista soha az életben nem láthatná. És aki

Olma Frigyes filmje persze nemcsak kamerakezelési útmutató, de a rendezőnek van pár egészen egyedi ötlete is. Például először még nem teljesen érthető, hogy kerülnek egyszer csak idillien kisvasutazó turistacsaládok a képbe, de aztán ebből sül ki a film egyik legemlékezetesebb jelenete: amikor az állatok az utolsó kisvonat távozása után óraműpontossággal átveszik az éjszakai őrséget a csak nappal emberlakta terület felett, és pont úgy veszik birtokba az indóház portáját meg a síneket, mint a korábbi jelenetekben a fák gyökereit vagy az áradásból kimagasló kis dombokat.

És Olmának sikerül elkapnia a cukiságok – kis vadmalacok, pelyhes bébigólyák – mellett pár érdekes jelenetet is: egy zsákmányával túl sokat bénázó jégmadarat vagy egy nyughatatlan, a közömbös testvéreit játékért baszkuráló gólyafiókát.

Olyan ambiciózus, profi és szerethető vállalkozás a Gemenc, hogy végül mégis kelt némi csalódást mindazok miatt, amik nem kerültek be a filmbe. Bár az egyórás formátum egyáltalán nem szokatlan a műfajban, de mégis úgy tűnik, másfél óra nagyobb élményt tudott volna adni. Hiányzik a tavasz, a nyár és az ősz részletes bemutatása, az állatok életciklusa háromnegyedének ismertetése után a tél, ami valamiért egy az egyben kimaradt a filmből, a hó és a jég szépségével, az állatoknak nyújtott kihívásaival együtt.

Nem érthető, miért marad ki a kisgólyák első repülése, ha egyszer elvileg végig ott volt mellettük a kamera, és a narrátor komoly várakozásokat is keltett az aktust illetően. És egyébként is többször kicsit vázlatosnak tűnik a film, mert több olyan téma akad, amit csak felvet, de mégsem mutat meg: sokszor elhangzik például, mennyire nehéz a túlélés az áradások közben, aztán szinte rögtön jön a vágás és a problémákat egy csapásra megoldó apadás, minden további izgalom és thrilleres feszültségkeltés helyett.

De a hiányérzet is azt mutatja, hogy rengeteg a potenciál az alkotócsapatban: jó lenne, ha könyvvizsgálói és egyéb civil munkáik mellett még ennél is több energiát tudnának fektetni a filmezésbe. A Gemenc jó film, de a következő lehetne akár nagyszerű is.