Egy nagy katyvasz lett Brad Pitt háborús filmje

A Netflix komolyan gondolja a filmkészítést, és ha csak abból indulunk ki, milyen tempóban esett neki a sorozatozásnak, igen gyors ütemben meglehetősen komoly piaci szereplő lehet belőle. Ha viszont abból indulunk ki, hogy az eddigi filmjeik között elég sok Adam Sandler-produkció, azaz értékelhetetlen szemét sorakozik, és az első, Beast of No Nation című, valóban kiváló produkciójuk óta igazán figyelemre méltót nem adtak ki, akkor a nagy stúdióknak és mozihálózatoknak még korai lenne pánikba esniük. Legutóbb a 60 millió dollárból, Brad Pitt főszereplésével forgatott War Machine-ról derült ki, hogy a nagy akarásnak tényleg nyögés a vége.

Háborús film van többféle. Az ugye alap, hogy ha nem a Csillagközi invázióról vagy a Csillagok háborújáról van szó, akkor a film háttere, alapkonfliktusa az esetek 99 százalékában valós. Hogy aztán erre mit húz fel a filmes gépezet, az más tészta, a dokumentumfilmtől a propagandafilmen át a szatíráig számos alfaj létezik. Ezek közül az egyik jelentős és fontos kategória a háborús szatíra, ami eddig olyan zseniális filmeket termelt ki, mint a Dr. Strangelove, a MASH, a 22-es csapdája vagy a Jó reggelt, Vietnam! Volt még bőven, a Kelly hőseitől a Trópusi viharig, és amiben ezek mind egyformák voltak, ha a megvalósításukban és harsányságukban nem is, az, hogy világosan lehetett tudni, hogy mit akarnak, mi az üzenetük, ha úgy tetszik.

Alapjában véve egy szatíráról lenne szó (?), ami egy olyan tábornokról szól, aki szeretne háborúzni, de nem engedik neki. És ebből elege lesz, és elmegy a falig – aztán meg távozik. Ez, ha a megvalósítás konstans lenne, akkor működhetne is, de mivel a film alkotói nem tudták eldönteni, hogy paródiát, okos szatírát vagy éppen komoly háborúellenes filmet forgatnak, a néző csak a fejét vakarja az egymás után hirtelen érkező váltások láttán, és nem tudja, hogy azon most akkor röhögni kell-e, hogy a főhőst leszarja a saját elnöke, vagy nem. Nem segít a dolgon a film egyetlen konstans eleme, Brad Pitt sem, aki élete egyik legellentmondásosabb alakítását hozza.

Pitt nem rossz színész, sőt, pályája elején is voltak kiemelkedően jó alakításai, még az olyan nyúlfarknyi szerepekben is, mint a Tiszta románc füves hippije, de nagyon jó volt a Szenvedélyek viharában, a 12 majomban, a Harcosok klubjában, az Ocean’s-filmekben és az olyan későbbi szerepeiben is, mint a Pénzcsináló baseballedzője vagy az egyébként meglehetősen közepes Z világháború zombigyilkosa. És eddig egy szerepe sem volt, amivel ne tudott volna úgy azonosulni, hogy ne tűnjön el Pitt, a filmsztár és a karakter közötti határvonal. Nem Pittet láttuk a karakterben, hanem a karaktert. Ez az úgynevezett színjátszás.

Na most a War Machine-ban alakított Glen McMahon tábornok esetében ennek pont az ellentettje valósult meg, mert a néző folyamatosan azt keresi, hogy hol a karakter az idiótán mozgó (hogy lehet úgy futni, hogy az ember két karja könyékben 45 fokban behajlítva lóg a teste mellett?), a száját és szemét láthatóan kínosan fájdalmas grimaszba torzító Pitt mögött. Nem könnyedség és lazaság van benne, hanem látjuk a melót a képen, azt, hogy ez most itt Brad Pitt, és úgy odateszi azt a félvigyort, hogy beszarunk. Az sem sokat segít a dolgon, hogy az 55 éves karakterhez az egyébként 53 éves Pitt egyszerűen túl fiatalos és túl jól néz ki, és 

A főhős és a mellékszereplők ráadásul minden jelenetben pontosan ugyanolyanok, ami kirángatja a nézőt a film hatása alól, már amikor van neki olyan. Leugranak a képről, egyszerűen nem illenek oda – a helyi afgán lakosságot alakító statiszták sokkal életszerűbbek, mint bármi, amit a szereplőgárdától (Brad Pitt mellett Anthony Michael Hall, Topher Grace, Will Poulter, Tilda Swinton és Ben Kingsley) kapunk, Kingsley ráadásul még nagyobbat ripacskodik a neki jutó nyolc percben, mint a Vasember 3-ban tette. A jó színészi játék egy közepes filmet is fel tud dobni, a rossz viszont egy jó sztorit is lehúz – a War Machine története pedig egyébként nem lenne érdektelen, de annyira érdekfeszítőnek sem nevezhetjük.

A konstans narrációval súlyosbított történet arról szól, hogy McMahon tábornok, akit kedvesen csak a Glenimal (a Glen és az animal, azaz állat szavakból) becenéven ismernek, 2009-ben, többéves iraki tevékenység után kerül Afganisztánba, hogy a koalíciós erők főparancsnokaként szépen befejezze azt a háborút, amit az egy évvel korábban hivatalba lépett Obama elnök megörökölt és a háta közepére kívánt. McMahon azonban nem kivonulni akart az országból, hanem rendbe tenni azt, megtisztítani a felkelőktől és normalitást vinni a mindennapokba – értsd: háborút akart, ráadásul nyerteset. Ehhez még több katonára volt szüksége, amit viszont nem kapott meg, mert rajta kívül senki nem akart már Afganisztánban háborúzni. És ebbe bele is bukott szépen.

A történet egyébként valós, csak a tábornok és stábja tagjainak nevét változtatták meg benne, a főhős alakját Stanley Allen McChrystal tábornokról mintázták, akiről 2010-ben jelent meg egy Rolling Stone-cikk, két évvel később pedig a The Operators: The Wild and Terrifying Inside Story of America's War in Afghanistan című tényregény, aminek alapján az Animal Kingdom című filmmel befutott David Michôd megrendezte a War Machine-t. Ami ezzel a legnagyobb probléma, hogy a katonák mellé beágyazott riporter istenigazából nem arról írt könyvet, hogy mennyire értelmetlen és elcseszett az a fajta hadviselés és a más országok ügyeibe való beavatkozás, amit az USA Afganisztánban tolt, hanem arról, mennyire gyökerek tudnak lenni a legmagasabb beosztású katonák is, ha be vannak rúgva – mert a Rolling Stone-cikk és a tábornok azt követő bukása pontosan azért következett be, mert az európai szövetségeseket csapatokért végigturnézó kiküldetésre magukkal vitték a riportert is, aki cserébe megírt mindent, (ahogy az a dolga is), nem pedig azért, mert amit a terepen művelt, annak semmi értelme nem volt.

Vannak jó vagy inkább jobb elemei is a War Machine-nak, amikor Pitt a helyiekkel igyekszik szót érteni, miután tök véletlenül szétlőttek egy falut, a tolmács elmagyarázza neki, hogy

folyamatosan anyabaszóknak hívnak minket, tábornok. Állandóan. Márpedig a mi kultúránkban nagyon nem számít szép dolognak, ha valaki megbassza az anyját.

Lehetne többet építkezni arra az abszurditásra, hogy azok, akiket az amerikai csapatok megmenteni hivatottak, pont azok, akik egyébként lőnek rájuk – és milyen már az, hogy egy háborúban kitüntetés jár azért, ha valaki direkt nem lő? Ehelyett a rendező hagyta Pittet, hogy csináljon, amit akar a karakterrel, és ő majd összevágja, hogy jó legyen.

Az eredeti cím (The Operators) egyébként jobb lett volna, mint a War Machine, hiszen ez a két óra leginkább a színfalak mögötti politikai kötélhúzásól és manipulációról szól.  Csatajelenet mindössze egy van a filmben, az is teljesen feleslegesen – van rá egy söröm, hogy utólag írták bele, amikor rájöttek, hogy iszonyú hülyén veszi ki magát a dolog, ha még csak egy puskalövés sem dörren. Sajnos a narráció is nagyon sokat ront a filmen, mert nem hátteret ad, hanem magyaráz, mármint azt, amit látunk a képernyőn. „A tábornok nem értett semmilyen műszaki cucchoz, még az elektromos borotvájához sem” – mondja a hang, majd jön a kép, Brad Pitt aggodalmas képpel kéri egy szárnysegédjét, hogy kapcsolja be neki a borotváját. Ne már.

A War Machine lehetett volna olyan kritikus, mint a MASH vagy éppen a Dr. Strangelove, de nagyon óvatosan nyúlt hozzá egy meglehetősen érzékeny témához, és nem lehet eldönteni, hogy azért, mert minden oldalra nyalni akart egy kicsit, és nagyon nem szeretett volna belerúgni senkibe, vagy csak azért, mert a forgatókönyvírók úgy voltak vele, hogy elég, ha a főszereplőt megalázzák egy kicsit, úgyis az ő filmje, minden más csak díszítőelem. Kár, mert sokkal nagyobb lehetőség volt benne.