Ezt a mozijegyet inkább spóroljuk meg!

Mit jelent az, hogy A sóher a tavalyi év egyik legsikeresebb francia filmje? Fontosabb lesz attól, mert olyan sokan vettek rá jegyet vagy ilyenkor mindig fenntartásokkal kell ezt kezelni? Mennyit számít az 2,8 millió eladott jegy? 

Sajnos a filmet látva sem pontosan értem, hogy mi vitt be ennyi embert a mozikba, én ugyanis nehéz szívvel tudnám ezt a filmet bárkinek is ajánlani. Pedig látatlanban jól hangzik, hogy ebben a filmben megismerhetünk egy új komikust, amint elvisz egy filmet arról, hogy ő, pontosabban a karakter, akit játszik karikatúraszerűen sóher.

A sóher azzal kezdődik, hogy magzaként mutatja a főszereplőt, már itt sorsfordító eseményeknek lehetünk szemtanúi, ami a főszereplő, Francois későbbi életét is meghatározza. Édesanyja azért fohászkodik, hogy a kicsi ígérje meg: soha nem lesz olyan, mint az édesapja! Apuka ugyanis szörnyen felelőtlen a pénzzel, anyuka helyzetéből úgy tűnik, mintha ennél nem is követhetne el nagyobb bűnt egy ember.

Csakhogy a kérést annyira komolyan veszi a magzat, hogy egész életében görcsösen ragaszkodik ehhez, mindenféle társadalmi normákat és szokásokat áthágva ezzel. Mikor vásárolni megy, csak akciósat vásárol, lehetőleg valami kuponnal, de egyébként meg csak a leárazott, lejáró vagy már lejárt élelmiszereket fogyaszt, mit sem törődve az ezzel járó kellemetlen percekkel a wc-n. Mikor otthon van eszébe sem jut felkapcsolni a villanyt, ő boldogan elvan a sötétségben. Ruhákra egyáltalán nem költ.

Így kell őt elfogadnunk. Vagy lehet, hogy nincs erre szükség és a film valójában nem kéri azt a nézőitől, hogy szimpatikusnak találjuk a főszereplőt. Ha úgy nézzük, az anyaméhben tett ígérete megakadályozza abban, hogy normális, tisztességes életet élhessen, és ez sodorja azokba a kellemetlen helyzetekbe, amiken nevetni kellene. 

Pedig Magyarországon nem kell sóherségért a szomszédba menni, de ebben az országban egészen más miatt kényszerül sok ember arra, hogy ha nem is ennyire drasztikusan, de mégis folyamatosan az akciókat és a spórolást szem előtt tartó életet éljen. Ez a film meg mégiscsak egy jól megfizetett, francia hegedűművészről szól, akiről az előzetesben is kiderült, hogy 76 millió forintnak megfelelő összeg van a számláján.

Ez eléggé felülírja azt, hogy mit gondolunk a főszereplőről, akiről tudjuk, hogy elviselhetetlen, de mintha nem tehetne róla, viszont eszünkbe sem jut megszánni őt, mert egyszerűen idegesítő. Ezen az sem segít, hogy két nő toppan az életébe.

Az egyik Valérie, a romantikus érdekeltség, akinek a megszerzésért nulla erőfeszítést kell tennie. Ő abba a szimfonikus zenekarba érkezik, amiben Francois hegedül. A másik, Laura, akiről kiderül, hogy egy több évtizeddel ezelőtti kalandból született, vagyis ő Francois eddig nem ismert lánya. (Nem túl eredeti, ugye?)

Ez utóbbi természetesen összefüggésben van a sóherségével, mint ahogy minden más ebben a filmben. A két nő folyamatosan olyan helyzetbe hozzák, ahol költenie kellene a pénzét, mert ez a helyes, a vásárlás nagyjából olyan, mint a levegővétel. A főszereplő, mint akit megszállt valami spóroló démon, csak a spórolásra tud gondolni. Ehhez nem fél irracionális döntéseket hozni egymás után.

Viszont ezekből soha nem jön ki igazán kínos jelenet. Az egyszerűbb poénok sem működnek a filmben, a kínos jelenetek is inkább kellemetlenek, mintsem olyanok, amiktől mondjuk az eredeti angol Office széria működik. Ez azt is eredményezi, hogy a mindössze 89 perces film kétszer olyan hosszúnak érződik.

Ugyanakkor maga a történet azelőtt befejeződik, hogy igazi, emberi helyzetekről lehetne beszélni. Mondjuk ennek a filmnek annyi volt a célja, hogy egy furcsának ható, de jól ismert emberi szokást körberöhögjön amennyire csak lehet, a következmények, vagy valódi emberi érzések hiteles ábrázolása nélkül. Ha valaki kérdezi, hogy miről szólt a film, akkor talán arról, hogy milyen nehéz megváltozni. 

De ha erről is szólt, a filmnek fogalma sem volt arról, hogy itt akár ez is lehetne a mögöttes tartalom. Csiga lassúsággal telnek a percek és közben a főszereplő hazugságspirálba kerül a viselkedése miatt, amivel még el sem kell számolnia. 

Az mondjuk igaz, hogy valójában társadalmi konvenciókról van szó, amik szerint az az elfogadott, hogy randin szép étterembe kell menni, csinosan felöltözve és a hímnek kell állnia a számlát. Viszont ha neked az az elképzelésed egy randiról, hogy parizeres zsemlét rágcsálva és egy doboz Kőbányait kortyolva ültök egy téren (miközben milliók vannak a számládon), akkor egy nevetségesen sóher fazon vagy, akin csak kinevetni lehet.

Talán ha A sóher kevésbé szorítkozna a végletekre és hagyná jobban érvényesülni a filmben szereplő karaktereket, akkor szerethetőbb is lehetne. A megfelelő hangsúlyokat sajnos nem sikerült megtalálnia a történetben, az eddig főleg akciófilmeket rendező Fred Cavayé-nak.

Ezek után nem is tudjuk pontosan, hogyan is kellene viszonyulunk ahhoz, ahogyan véger ér a film. Az anyja megmondta neki, hogy legyen sóher, az lett. Az életébe később betoppanó nők is megmondták neki, hogy mit és hogyan kellene csinálnia és nekik is csak ideig óráig tudott nemet mondani.

Aztán beadja a derekát a nőnek is meg a lányának is, de az egész csak úgy megtörténik vele, mindvégig passzív a filmben. Kizárólag a sóherságát védi aktívan, minden energiája erre megy el, és a film is ugyanerre az egy dologra épít szinte az összes jelenetben. Monoton is lesz tőle.

Ezek után hihetetlenül frusztráló nézni ezt az elviselhetetlen fickót, aki a film végén úgy ér célba, hogy mindent megtettek helyette, azok, akik valamiért képesek őt kedvelni. A film után sem értjük miért viszonyulnának így hozzá.

Pedig egy olyan országban, ahol hihetetlen választékosan tudjuk megállapítani valakiről, hogy skót, spúr, zsugori, fukar, sösvény, smucig, szűkmarkú, ott van egy ilyen történetnek létjogosultsága. De nem ilyen főszereplőre építve és nem ennyire egyetlen emberi tulajdonság gúnyolására koncentrálva. Ráadásul még szörnyen kiszámítható, lehet érezni, hogy mikor mi történik, amitől még vontatottabb a végeredmény.

Végül már azon gondolkodtam, hogy mi tehette ezt a filmet ilyen óriási sikerré Franciaországban? Ha kizárólag Dany Boon neve elég volt hozzá, akkor le a kalappal előtte, ilyet csak igazi filmsztárok tudnak. Itthon viszont kevéssé lehet A sóhert jó szívvel ajánlani, mert a humora nem elég jó, mást pedig nem igazán tud felajánlani a nézőnek. Nem hülyeség megspórolni a mozijegyet.