Hatalmas parasztvakítás a kézzel festett Van Gogh-film

Mindig is gyanakvó vagyok azzal, amikor a filmkészítést valami teljesítményalapú maratonfutásként akarják eladni. Amikor a premierre vezető úton arról van szó, hogy hány statiszta volt, mekkora kamera, hány óra volt csak egy hajszálat megrajzolni, hány napig forgatták csak azt, ahogy valaki megfej egy tehenet, és így tovább. A filmben az a szép, hogy hiába szeretnénk különböző külső információkkal befolyásolni, a lényeg úgyis az, amit és ahogyan látunk a képen.

Ezért voltam az elejétől fogva szkeptikus a még idén magyar mozikba is kerülő Loving Vincenttel, ami nem rejti véka alá, sőt, a legelső feliratában is az orrunk alá nyomja, hogy ezt a filmet 100 művész festette kézzel, olajfestmény alapra, több éven keresztül. Na most képzeljük azt el, hogy egy író úgy dönt, a legújabb regényét nem gépelni fogja, hanem kitanulja a kaligráfiát, és a lehető legszebb betűkkel, évekig tökölve leír egy pocsék, elcsépelt, unalmas, érdektelen, fantáziátlan szöveget. Ez azt jelenti, hogy ez az író legjobb könyve, hiszen a beleölt munkaóra egyenlő a minőséggel? Egy nagy frászt.

A Loving Vincent egy évvel Van Gogh halála után kezdődik, amikor Armand Roulin elindul, hogy kézbesítse a festő utolsó levelét. Aztán ebből egy egészen furcsa nyomozás kerekedik arról, hogy milyen ember is volt a festő, milyen volt a viszonya a helyiekkel, a fogadóssal, a fiatalokkal, és főleg az őt kezelő orvossal, Paul Gachet-vel. Viszont minden egyes ember, akivel Roulin beszél, valami teljesen mást mond Van Gogh utolsó, láthatólag ellentmondásokkal teli napjairól.

Ez eddig érdekes. A probléma azzal van, ahogy a Loving Vincent elmondja a történetét. Egyrészt ott van az olajfestéses vizualizáció, ami legjobb esetben lemásolja Van Gogh stílusát, legrosszabb esetben pedig - a fekete-fehér visszaemlékezésekben - giccses, és elcsépelt. Maga a tény, hogy valódi olajfestményeket használtak, szinte teljesen értelmetlen, hiszen a moziban nem jön át ezeknek a plasztikussága, vagy akár a szaga sem, az egész még a legnagyobb vásznon is olyan, mintha egy filtert tettek volna a cselekményre. (A film legnagyobb iróniája, hogy hűen próbálja másolni Van Gogh legismertebb képeit és stílusát, miközben azok a jelenetek, amikben a festő szerepel, teljesen mások.) Aki látta Richard Linklater kísérletezősebb filmjeit (Az élet nyomában, Kamera által homályosan) az tudja, hogy nagyjából miről van szó, de ez a film arra sem veszi a fáradságot, hogy annyira belenyúljon a valóságba.

Mert a cselekmény az igazi probléma, a Loving Vincent ugyanis ebben nagyjából annyira fantáziadús, mint egy Hallmark-film. Mennyire idegesítő az, hogy van egy film, amiben mindent megfestenek, és mennyi mindent festhetnének, és ezt a rengeteg munkát arra használják fel, hogy beszélő embereket mutogassanak? A fantázia halála az, amit a Loving Vincent történetmesélés néven művel, egyszerűen ugyanaz a séma ismétlődik benne újra és újra: Roulin elmegy egy szereplőhöz, aki hosszan beszél, deréktól felfele mutatva, aztán elkezdődik egy flashback, majd Roulin levonja a következtetéseket, hogy minden maximálisan érthető legyen mindenkinek, és aztán haladunk tovább. A színészi alakításokat nehéz megítélni (a filmet először leforgatták, utána festették), egyrészt a modoros beállítások, másrészt pedig a festés miatt szétkent, elfolyó arcok miatt, amitől az egész néha leginkább a kilencvenes évek közepi videojátékokban szereplő, hatalmas pixelekből felépített emberszínészek juthatnak eszünkbe.

És mégis, ennyi furcsa, kifogásolható dolog mellett mégis az a legrosszabb, hogy a Loving Vincent teljesen félreértelmezi azt, hogy mi is a film valójában. Mert szerinte a film csak pillanatról pillanatra létezik, képről képre, holott ez nem igaz: a filmben az a nagyszerű, hogyan ér egyik képről a másikra, akár vágással, akár kameramozgással, akár hosszú feketeséggel a kettő között, és ezzel teremt meg valami olyasmit, amit mi történetmesélésnek és filmkészítésnek hívunk. Azzal, hogy minden figyelem arra irányul, amit látunk, de szinte semmi arra, hogy ezek hogyan kapcsolódnak egymással, ez egy teljes félreértés, és sokat hozzátesz ahhoz, hogy a Loving Vincent hosszú távon szinte kibírhatatlan legyen.

Nem kifejezetten ördögi dolog festőről, vagy annak munkáiról filmet készíteni, akár úgy is, hogy a képek a stílusát imitálják (Derek Jarman: Caravaggio, Lech Majewski: Malom és kereszt), de a Loving Vincent valahogy a legrosszabb módját választja ennek. Érdekel az ember? Ellentmondásos volt. Érdekelnek a képei? Tessék, lemásoljuk őket. Érdekel a művészet mibenléte? Sajnálom, nem tudunk segíteni.

A Loving Vincentet az idei miskolci Jameson Cinefesten versenyprogramjában vetítették, de a tervek szerint hamarosan bemutatják országszerte. Pontos dátum még nem ismert.